Novellák

2007. május.23

Kedves Naplóm!

Tudom, hogy még nincs vasárnap, de ezt le kell írnom neked. Már  egy hete nem találkoztunk. Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert találkoztunk az iskola folyosóján. De randink már egy hete nem volt. Érted? Egy hete randiztunk utoljára. Hogy az milyen randi volt! Adam a legédesebb srác, akivel valaha találkoztam. Oké, ő az első fiú, akivel találkoztam úgy. Ugye érted mire gondolok? Ő az első. De mostmár eltelt egy hét és ő nem keresett meg. Ha összefutottunk a folyosón, Adam egy gyors puszi után továbbállt. Egyszerűen nem értem a viselkedését. Megfordult a fejemben, hogy felhívom, de Sam, a legjobb barátnőm lebeszélt erről.

-Hagyd, a fiúk nem szeretik, ha rájuk tapadunk. – mondta nekem, s mivel ő sokkal tapasztaltabb, mint én, úgy követtem az utasításait, mint a kislibák a libamamát.

Viszont az elmúlt hét után kezdtem megijedni. Na ne ám azt hidd, hogy teljesen bepánikoltam! Én abszolúte ura voltam a helyzetnek. Nem szoktam kétségbe esni.

-Miért nem hív fel?! – vágtam a falhoz a sminkkészletemet, amely következményeként szétfolyt a szájfényem a parkettán. Tudod, én annyira nyugodt voltam, hogy még a sminkeléshez sem volt kedvem. De tényleg, esküszöm neked, drága naplóm, hogy minden a legnagyobb rendben volt.

-Nyugi. – pattant fel Sam az ágyamról. A parkettán heverő piperéimhez sietett és elkezdte felszedni őket. – Csak egy kis szabadságra vágyik.

Szabadságra?! Sam megjegyzése sem tudott kihozni a sodromból. Abszolúte higgadt maradtam.

-Szabadságra?! Hisz én nem tartom börtönben!

-Nem is erről van szó, Julia. – nyugtatgatott ( nem mintha szükségem lett volna nyugatatásra) Sam. –Csak tudod, két hónapja jártok és ez idő alatt sülve-főve együtt voltatok. Nyilván szeretne egy kicsit a srácokkal lenni.

Az első perctől fogva igazat adtam Samnek.

-Ugyan! Mellettem is volt ideje a haverjaira!

-Jaj, Julie. – ölelt át Sam. –Annyit kell még tanulnod.

Egyáltalán nem húzott fel ez a kis megjegyzés, hisz Sam valóban százszor tapasztaltabb nálam. Van még mit tanulnom bőven.

-Szóval szerinted egy tudatlan kis pisis vagyok?! – toltam el magamtól. – Majd én megmutatom! Nem kell nekem segítség! Tudom, mit kell tennem!

Sam egy szót sem szólt, csak rosszállóan csóválta a fejét, mialatt én felhívtam Adamet.

-Szia, Julia. – csendült a telefonban a mély baritonja. – Bocsi, de épp egy fontos hívást várok.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, letette. Érted?! Letette! Mi lehet fontosabb neki, mint a barátnője? Nem, az nem lehet…

-Szakítani akar! – nos, ez volt az a pont, amitől kezdve már nem voltam nyugodt.

-Dehogy akar! – vigasztalt Sam. – Figyelj, ha ki akarna rúgni, már rég megtette volna. Nyugodj meg.

Én így is tettem, de tényleg. Teljesen lehiggadtam, egy csöppet sem estem kétségbe vagy ilyesmi. Halál nyugodt voltam. Erről a legtöbbet a nedves párnám, a használt papír zsebkendő-kupac és a tesi tanár mesélhetne. Igen, jól olvasod, a tesi tanár, Mrs.Hilton. úgy történt, hogy tesin röpiztünk és nálam volt a szerva. Valami oknál fogva a labdának hirtelen olyan ragyogó kék szeme lett, mint Adamnek, aztán egy pillanat alatt Adam arcát tartottam a kezemben, a röplabda helyett.

-Szóval ki akarsz rúgni?! – ordítottam, s elütöttem a labdát olyan erővel, mint még soha. A teljes sztorihoz hozzátartozik az az aprócska tény, hogy az Adam-fej alakú labdán kívül semmit sem láttam, így nem is tudtam célozni sem. Ennek meg is lett az eredménye: Mrs. Hilton zsákként omlott össze a homlokát ért csapástól. Ugyanis a labda pont ott találta el…

-Egy ilyen ütés jól jönne az esti meccsen! – örvendezett Heidi, akivel egy röpicsapatban játszottunk.

Íme a másik probléma: az esti meccs. Hogy koncentrálhatnék a játékra, ha folyton Adam jár a fejemben? Ennek végett kell vetni. Odamegyek hozzá és követelem, hogy mondja el, mit akar. Így is tettem. Szünetben elindultam megkeresni. Nem volt nehéz dolgom, mivel amikor kiléptem a sportcsarnokból megláttam barna üstökét. Hogy milyen szép göndör fürtjei vannak! Nehogy azt hidd, hogy elérzékenyültem vagy ilyesmi. A lábam is csak a dühtől remegett meg, amikor megfordult és elindult felém. Már csak pár lépés választott el minket, amikor felfogtam, hogy felém tart. Csak nem most akar szakítani? Itt és most? Ilyen hirtelen? Hát akkor szakítson csak! Kit izgat? Úgyhogy fogtam magam és lazán elindultam felé. Vagyis elindultam volna, ha nem lett volna sürgős dolgom a mosdóban. Így elfutottam. Természetesen ez a dolog nem várhatott volna, hiszen mire elértem a lányvécét, már el is felejtettem, hogy miért is mentem oda. Csak álltam ott a vécékkel szemben és az járt a fejemben, hogy Adam el akar hagyni. Hogy tényleg szakítani akar.

Az esti meccsen minden rendben ment. Leszámítva azt a kis incidenst, amikor nem ütöttem vissza a labdát, hanem hagytam, hogy jól hasba találjon. Gondolom, te sem ütnél bele a barátod mosolygós arcába. Oké, ez már tényleg túlzás. Nem lehet igaz, hogy mindenhol Adamet látom. Még a nézőtéren is felfedeztem, amikor végre sikerült felegyenesednem az engem ért ütéstől. Bizony Adam ott feszített zöld pólóban és biztatóan rám mosolygott vagy vicsorgott?

Megráztam a fejem, eltűrtem arcomból a zavaró szőke tincseket és ütni készültem. Ezt a szervát nem szúrhattam el. Érdekes módon most nem Adam fejét tartottam a kezemben, mármint nem változott át a labda az ő arcává. Vége van a hallucinálásnak, hála az égnek.

-Nézd, Julie, itt van Adam!- súgta Sam, mire én jól nyakon ütöttem az előttem álló Heidit.

Ez már tényleg több a soknál! Hogy képzeli, hogy idejön és tönkreteszi a meccset? Ha szakítani akar, hát szakítson, állok elébe. Ugyebár számtalan lehetősége volt arra, hogy elhagyjon, de ő nem merte megtenni. Nem tehetek arról, hogy előbb vécéznem kellett, aztán, amikor az udvaron közeledett felém, hirtelen melegem lett és, miután kölcsönkértem a mellettem álló elsős kislány rózsaszín, virágmintás sapiját, felrohantam a lépcsőn, egyenesen az iskolába, hogy igyak valamit. Mert kiszáradt a torkom.

Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy az edzőm kiállított ezen az estén. Így én szépen kisiettem a teremből. Nem azért igyekeztem, hogy meglógjak az épp szakítani készülő barátom elől, hanem azért, mert…hát…szóval…csak úgy. Szeretek meccs után hamar elkészülni. A nagy rohanásban egyenesen Adam karjaiba futottam. Úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ott álltunk ( én még mindig a karjaiban vergődtem, mint a partra vetett hal, mert ugye egyáltalán nem olvadtam el vagy ilyesmi) percekig.

-Szia, Julie. – szólalt meg, miután kiszabadultam.

-Szia…-köszöntem neki természetesen mérgesen, hisz percekig nem engedett el, bármennyire is küzdöttem ellene.

-Mi a baj? – simogatta meg az arcomat. – Mi ütött beléd a pályán?

Hogy mi? Hát te! Mondtam volna, ha  egy csöpp büszkeségem se lett volna és, ha egy ici-picit is elvesztettem volna a legendás nyugalmamat. De, én már teljesen fel voltam készülve erre. Mármint a szakításra. Totál higgadt voltam.

-Tudom, mit akarsz. – nyögtem, s éreztem, hogy valami legurul az arcomon. Persze, hogy nem egy könnycsepp volt az! – Nem kell mondanod semmit.

-Valóban? – Adam őszinén meglepődött, majd megvakarta az állát. –De honnét?

-Rájöttem. – felelte egy síri hang. Rá kellett eszmélnem, hogy ez a hang az én torkomból jött. – Nem vagyok olyan kis pisis, mint hiszed.

-Eszembe sem jutott ilyesmi. – nyújtott át egy zsebkendőt Adam. –Kár. Így nem lesz meglepetés.

-Szép kis meglepetés! – zokogtam. – Annyira kegyetlen vagy! Mért nem tudod egyenesen megmondani?! Minek ez a körítés?

-Kegyetlen? – kerekedtek el hatalmas kék szemei. –Úgy tudtam, hogy Disneyland az egyik álmod.

-Ez hogy jön most ide? – értetlenkedtem.

-Hát te mondtad, hogy mindent tudsz. Tudod, hogy sikerült jegyet szereznem oda. – mondta Adam.

-Te szereztél jegyet Disneylandbe? – úgy meglepődtem, hogy a sírást is abbahagytam.

-Igen. – bólintott Adam. – Miért? Nem erről beszéltünk eddig?

Ekkor esett le minden. Hogy én mekkora idióta vagyok!

-Nem szakítani akarsz? – bukott ki belőlem.

-Nem, dehogy! – rázta a fejét. – Te azt hitted, hogy én…?

Vörös fejjel bólintottam, majd, hogy ne nézzen totál hülyének megpróbáltam menteni a menthetőt:

-Tudod, sosem értél rá. Egy hete nem randiztunk.

-Igen, tudom. Julia, nagyon sokat telefonáltam meg rohangáltam a jegyekért. Nem volt időm. Sajnálom. – vallotta be.

-Hogy én mekkora hülye vagyok! – csaptam a homlokomra.

Adam átölelte a derekamat.

-Te tényleg azt hitted, hogy vége? Ez annyira édes! – nevetett fel és megcsókolt.

Benjamin

2005. 04. 03

Sohasem írtam még naplót, igazából fogalmam sincs, hogyan is kell. Hogy őszinte legyek, eddig hatalmas baromságnak tartottam ezt az egész naplóírósdit. Nem tudtam felfogni, hogy mi értelme van eljegyezni a nap történéseit. Aztán a nővérem volt olyan kedves, hogy felvilágosítson. Elmondta, hogy sokkal többről van szó, mint lejegyezni, hogy mi történt velünk aznap. Janet, az én csodálatos, sohasem prédikáló nővérem, felhomályosított, hogy egy napló arra való, hogy megismerjük önmagunkat és, hogy ne kövessük el kétszer ugyanazt a hibát. Oké, ez így elég felnőttesen hangzott, de ez a lényeg. Le kellett írnom, hogy megértsd, miért is vetemedtem naplóírásra. Akkor vágjunk is bele!
Minden 1990. június 24.-én kezdődött. Ezen a baljóslatú napon jöttem erre a félresikerült világra. Már a születésemkor kisebb infarktust okoztam a szüleimnek, ugyanis olyan csökött voltam, hogy az orvosok nem jósoltak túl sok jót nekem. Biztosak voltak abban, hogy nem érem meg a másnapot. A legnagyobb szerencsétlenségemre alaposan mellélőttek. Mert ugye életben maradtam és azóta is makk egészséges vagyok. Csak a fejemben nincs minden rendben. Azt hiszem, most érkeztem el arra a pontra, amikor el kell árulnom a naplóírásom igazi okát. Ez az ok a nő. Jól látod, a nő. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel a fogalommal. Helyesbítek: nem tudok mit kezdeni e fogalom egyik alfajával, Gloria Rosebayjel.
Tudod, ő itt lakik egy utcával lejjebb, egy helyijáratos busszal járunk, évfolyamtársak vagyunk és valamilyen oknál fogva folyton-folyvást rajta felejtem a szemem. Nem, nem vagyok szerelmes. Határozottan nem. Csupán unatkozom és Gloria meglehetősen szép látvány. Most nem akarok regényt írni arról, hogy hogyan is néz ki. Legyen elég annyi, hogy rendben van. Tök rendben. Csupán én nem vagyok rendben. Fogalmam sincs arról, hogy mi történik velem. Soha életemben nem éreztem hasonlót. Az igazat megvallva eddig nem is érdekeltek a csajok. Mármint úgy néztem rájuk, mint életem kellemetlen velejáróira. Mert én ki nem állhattam a lányok többségét. Azt a sok hisztis, nyafogó kislányt. Oviban még elvoltam velük, mert akkor még egész jófejek voltak. De ráébredtem, hogy ezek a lények ahogy nőnek, úgy hülyülnek. Suliban már nagyon nem bírtam őket. Emlékszem, alsóban mindig szekáltuk őket a haverommal, Jackkel. El szoktuk dugni az imádott Barbie babáikat. Hogy azok mekkora ricsajt csaptak a rusnya babáik miatt! Igazából mind a mai napig nem értem, hogy a csajok miért vannak úgy oda azokért a fogpálcikákért. Oké, nekünk is vannak kedvenc játékaink, mint a kisautó, de az legalább gurul. Sokkal értelmesebb játék. Nem mintha én még mindig kisautóznék, de akkor is! Na jó, az egyik hobbim a matchbox-gyűjtés, de nem szoktam játszani velük!

Tehát, kábé egy hónapja kezdtem más szemmel nézni a férfiélet kellemetlen velejáróira. Legalábbis az egyikükre. Ő lenne Gloria Rosebay. Érdekes módon már ovis korunk óta ismerjük egymást, így látásból, de csak egy hónapja tapad rá a szemem. Eddig fel sem tűnt a karcsú alakja, a ragyogó fekete haja és a csillogó kék szeme. Úgy történt, hogy ott állt nem messze tőlem, én meg körülnéztem és nem tudtam levenni a szememet róla. Csak álltam ott, mint a kisgyerek az első tanítási napon az iskolakapu előtt. Nem nehéz kitalálni, hogy a kis akciómnak mi lett a vége…persze, hogy észrevette! Rám nézett és én legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Nem tudtam eldönteni, hogy magamra vagy rá haragudtam-e jobban. Természetesen hazáig rohantam, miután elértük a megállómat, nehogy megkérdezze, hogy miért bámultam a buszon.
Nos, azon a napon még azt hittem, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy nem ilyen egyszerű az élet.

Folytatnám szívesen, de megjelent a kertmester ( a város kertjében írok, nehogy Janet megtudja, hogy naplót vezetek és ezzel cikizzen) és jobb, ha elhúzom a csíkot. Tudniillik a kertmester eléggé csúnyán néz rám, nyilván nem érti, hogy minek üldögélek itt, naplóval a kezemben, fiú létemre. Nehogy azt hidd, hogy félek tőle vagy ilyesmi, hisz kétszer akkora vagyok, mint ő és elég nagy a birkózó múltam is, csakhát te is tudod hogy van ez…nem akarok balhét. Akkor lépek is.

Gloria

2005.04.03

Kedves Új Naplóm!

Mielőtt elmesélem, hogy mi történt ma, szeretném összegezni az elmúlt egy év eseményeit. Mint tudod, halálosan oda vagyok Benjaminért. Eddig semmiféle jelét nem mutatta annak, hogy ez a vonzalom kölcsönös lenne. Sőt! azt sem jelezte, hogy egyáltalán tudja, hogy a világon vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, akkor a szemeim előtt látom azt a borzasztó napot, amikor Beatrix, a legjobb barátnőm helyet foglalt neki a buszon. Én világosan megmondtam Beának, hogy nem akarom, hogy Ben leüljön velem szemben. De Bea hajthatatlan volt. Csak rám kacsintott, hogy majd ő elindítja a dolgokat.
Tehát megjelent Ben, elment mellettünk, aztán hátrafordult és rám vigyorgott! Száz százalék, hogy azt hitte, hogy én foglaltattam neki azt a helyet. Annyira kínos volt ez az egész. De ezt leszámítva alapjába véve levegőnek nézett. Én már valóban feladtam és elhatároztam, hogy elfelejtem. Nincs értelme olyan vonat után futni, ami nem vesz fel. Már tényleg nem nagyon érdekelt Benjamin, amikor megtörtént. Éppen Judy, a másik barátnőm, mellett álltam, amikor oldalbabökött:
-Benji téged néz!

-Az lehetetlen. – mondtam, de azért megnéztem.
Judy nem viccelt. Ben valóban engem nézett. Amikor észrevette, hogy észrevettem vörös fejjel elfordult.

-Tutira zavarba jött. – súgta izgatottan Judy.
Igazat kellett adnom neki, mert Ben tényleg elpirult. Te jó ég! Mi folyik itt?

Ezen a napon még azt hittem, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt. De, ami ezután történt! Ben minden nap úgy bámul, hogy majd kiesnek a szemei és folyton ott van a közelemben, holott eddig a busz hátsó része volt a törzshelye.  Olyan furcsa ez az egész. Hogy pont én tetszek neki, amikor az osztálya tele van bombanőkkel? Ez teljességgel lehetetlen.

De mégis így kell lennie, mert ma reggel olyat tett, amilyet még soha! Az anyukája vitte suliba kocsival és amikor elmentek a buszmegálló előtt úgy nézett ki az ablakon, hogy majd kiesett onnét.

-Úgy bámul, hogy majd kitörik a nyaka. – jegyezte meg Beatrix.

Igaz, hogy ma már nem láttam többször, még a suliban sem futottunk össze, de ez a reggeli incidens megalapozta az egész napos jókedvemet.

Benjamin

2005.04.10

Ismét itt vagyok a város kertjében. Most már biztosan tudom, hogy ez a legmegfelelőbb hely a naplózásra, hiszen ide egyetlen ismerős sem jár. Szép is lenne, ha valamelyik osztálytársam meglátna…de nem láthatnak meg, s ez a lényeg.
Ma elintéztem, hogy Gloria megtudja, hogy milyen erős és határozott jellemű férfi vagyok. Mielőtt a busz megérkezett volna, én megmondtam Jamesnek ( ő az egyik utcabeli haverom), hogy minden féleképp Gloria közelében kell lennem. A szerencse is nekem kedvezett, mert ott ült a négyesben, egyedül. Érted? Tök egyedül. James vette a lapot és foglalt nekem helyet a csaj mellett. Mielőtt leültem volna, láttam, hogy fülhallgató van Gloria fülében. Ennek annyira nem örültem, mert így majd jó hangosan kell beszélnem. De aztán Luke, a másik haverom, megszólalt:

-A csaj mellett ülsz. Így jó lesz?

-Tökéletesen. – feleltem és örültem, hogy Gloria zenét hallgat.

Dumáltunk mindenféléről, aztán szóba került a holnapi suli ünnep (asszem 80 éves lesz az iskola), ahol egyenruhát kell viselni. Helyesbítek: pingvin jelmezbe kell bújni. Ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy megmutassam, milyen bátor vagyok. Elmondtam a srácoknak, hogy nem fogok pingvin jelmezt viselni holnap, mert nekem senki se mondja meg, hogy mit vegyek fel. Világosan megmondtam az ofőnek, hogy nem leszek pingvin. Azt hiszem, sikerült megalapoznom a jó híremet Gloriánál, mert tutira hallotta, amit mondtam. Ezt onnét tudom, hogy amikor ránéztem egy halvány mosolyt láttam az arcán. De aztán észrevettem, hogy egy könyvet olvas. Talán a könyv olyan vicces? A legfontosabb a remény, ugye? Az igazat megvallva majd megölt a kíváncsiság, hogy mit olvashat. Meg is néztem, de egy szót sem értettem az egészből, ugyanis franciául volt. (Hát persze, a csaj francia szakos) Erre Gloria feljebb emelte a könyvet, én meg szintén feljebb emeltem a fejemet. Biztos vagyok abban, hogy jól beégettem volna magam, ha James nem rúg időben bokán. Mindegy, a fő az, hogy Gloria tudja, hogy velem csak jól jár.

Gloria

2005.04.10

Kedves Naplóm!

Már alig vártam, hogy kiérjek ide, a városi kertbe ( amint kijön a jó idő, itt folytatom a naplóírást, a tiszta levegő és a nyugalom miatt), mert ma olyan történt! Épp a buszon ücsörögtem, mp3-mal a fülemben, francia könyvvel a kezemben, amikor megjelentek Ben haverjai: Luke és James. Luke leült mellém, de James felállította, mondván, hogy az Ben helye. Szóval Ben helye? – gondoltam és kikapcsoltam a zenét. Hamarosan feltűnt az említett személy is és lehuppant mellém. Nem kell mondanom, hogy mennyire örültem. Mindenféléről beszélgettek, én meg hegyeztem a fülem, hátha megtudhatok valami érdekeset vágyaim tárgyáról. Meg is tudtam. Méghozzá azt, hogy Ben szeret felvágni a haverjai, s mint arra később rájöttem, előttem. A holnapi iskolai ünnepségről beszéltek és Ben kifejezte nem tetszését arról, hogy egyenruhát kell viselni ( mintha az öltöny cikibb lenne, mint a mi ocsmány ruhánk). Azt mondta, hogy neki senki sem fog dirigálni és nem veszi fel azt a ruhát. Annyira vicces volt, amikor mesélte, hogy ő így megmondta az osztályfőnökének, meg úgy megmondta. Nagyon poénos volt, hogy próbált menősködni. Alapjaiban én szánalmasnak tartom az ilyen fiúkat, de most nem egy fiúról van szó, hanem a FIÚ-ról. Ebben az esetben, inkább édes volt ez a nagyzolás. Az meg aztán főleg cuki volt, hogy még rám is nézett, hogy mit szólok mindehhez. Mondhatom, alig bírtam visszatartani a nevetést. Ezután feltűnt, hogy Ben szinte a könyvembe bújt. Na-gondoltam-most jól megszívatlak. S magasabbra emeltem a könyvemet, erre ő is feljebb emelte az az aranyos fejét. Elég vicces volt, hogy úgy irányítom, ahogy akarom. Aztán James egy figyelmeztető rúgással leállította.
Nem tudom, neked minderről mi a véleményed, kedves naplóm, de szerintem nagyon vicces történet ez az egész, és pont velem történt meg. 

Benjamin

2005.04.13

Már a reggel is rosszul kezdődött. Valahogyan sikerült Gloria előtt felszállnom a buszra, így előbb értem az egyetlen üres üléshez. Megálltam mellette és megpróbáltam jelentőségteljesen ránézni a lányra. Azt akartam jelezni, hogy átadom neki a helyet. Azt hiszem, nem vette a lapot, mert csak zavarodottan pislogott rám. A vége az lett, hogy jött egy másik csaj és leült arra a helyre, amelyet Glóriának szántam. Egyszer akarok udvarias lenni, akkor sem sikerül. Ez van, pech. Eléggé rossz kedvem lett, de ha előre tudom, hogy mi történik majd délután, akkor komolyan…jó kedvem maradt volna. Hogy mi volt délután? Pech, haver. Óriási pech és meg nagyobb égés.
Izgatottan szálltam fel a buszra, mert tudtam, hogy ő is ott lesz. Erre mit látok? Gloria dumál egy csávóval. Próbáltam hallgatózni, hogy hátha a rokona vagy valami ilyesmi, de csak azt hallottam, hogy nevetgélnek. Marha jól el voltak. Sajnos nem tudtam tovább maradni, mert az emberáradat egyre beljebb lökdösött. Így hát fogtam magam és leültem hátul, háttal a gerlepárnak (amikor jobban szemügyre vettem a csávót, felismertem az egyik idősebb iskolatársunkat benne), hogy még csak ne is láthassam őket. Ahogy teltek a percek egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy mit csinálhatnak. Nem bírtam uralkodni magamon, így vállalva, hogy esetleg beégek és nem törődve azzal a ténnyel, hogy esetleg éppen smárolnak, hátra fordultam. Végzetes hiba volt. Gloria észrevette. Jól beégettem magam. Ügyes voltam, mint általában, ha ez a nőstényördög a közelemben van. Ezután persze nem fordultam hátra újból, hanem azon töprengtem, hogy hogyan lehetek ilyen peches ürge. Mert, nem elég, hogy van pasija, ez a gyerek még egy suliba is jár velünk. Szuper. Már alig várom, hogy lássam őket a folyosón smárolni. Legszívesebben bemosnék egyet, vagy inkább kettőt, annak a bájgúnárnak.

Ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy szerzetesnek vonulok. Elegem van a csajokból. Csak a bajt hozzák az ember fejére.

Gloria

2005.04.13

Kedves Naplóm!

Mindent elszúrtam. Érted? Mindent! Reggel Ben át akarta adni nekem a helyét a buszon, de én nem mertem elhinni, hogy tényleg át szándékozik adni nekem. Így lecsúsztam róla. El tudom képzelni, hogy mit gondolhatott rólam. Olyan hülye vagyok. Ráadásul a délutánt is elrontottam. Leült mellém Robert, az egyik iskolatársam és én arra gondoltam, hogy majd most kiugratom a nyulat a bokorból. Megvártam amíg Ben megállójához érünk, aztán beszélgetni kezdtem Robbal. Úgy tűnt, hogy Bent érdekli a dolog, mert láttam, hogy hallgatózik. Aztán, miután már leült háttal nekünk, képes volt hátra fordulni, hogy lásson minket. Teljesen féltékeny volt. Bevallom őszintén, örültem a féltékenységének, mert ez azt jelenti, hogy érdeklem. El is határoztam, hogy egyértelmű jelet fogok küldeni felé, amelyből láthatja, hogy számomra sem közömbös. De ekkor megtörtént. Ben, ahogy én is, felállt, hogy leszálljon és rám nézett. Ebben a pillantásban volt valami, amitől összeszorult a gyomrom. Annyira elkeseredettnek és reményvesztettnek tűnt, hogy szégyellni kezdtem magam, amiért ilyen piszkos trükkhöz folyamodtam. Szó szerint úgy festett, mint egy kidobott kiskutya (hatalmas barna szemei vannak). Képzelheted, hogy milyen nyomorultul érzem magam. De nem tudtam máshogy kideríteni, hogy érez-e valamit irántam. Hát, az, hogy érzett, az biztos. De hogy érez-e még?
Biztosan azt hiszi, hogy Rob a barátom. Ezekután tutira rám sem fog nézni. Mérföldekre elkerül majd. Elrontottam, ráadásul fájdalmat okoztam neki. Borzasztó egy helyzet.

Benjamin

2005.08.10

Nem azért hanyagoltam a naplóírást, mert nem történt semmi lényeges vagy azért, mert megijedtem a kertmestertől. Egyszerűen csak nem voltam rá képes. A szó szoros értelmében nem. Gipszben volt az egész karom, kábé egy hete vették le.
Úgy történt, hogy miután leírtam ide április 13.-án, hogy mi történt (Gloria és az a bájgúnár) elmentem edzeni. Gondoltam ez jó alkalom lesz arra, hogy levezessem a feszültséget, hisz meg tudtam volna ölni mindenkit. Mr.Berlington, az edzőm, le is szidott amiért úgy bántam a társammal, Maxszel, mint egy dúvad. Hiába szólt ránk az edző, már késő volt. Mind a ketten frankón beleéltük magunkat és elvesztettük a fejünket. Ekkor következett be. Max úgy a földhöz vágott, hogy azt hittem, nem kelek fel többé. Épp jobbra fordultam, amikor meghallottam a hangot. Reccs. Mindössze ennyi volt, valamint egy éles fájdalom. Mindenki elsápadt. Ők már sejtették azt, amit nekem a balesetin mondtak meg. Eltörött a karom. Eléggé kiakadtam. Egy birkózónak szüksége van a karjára. Nem elég, hogy a csaj foglalt, a nővérem folyton engem piszkál, még le is rokkanok! Ez micsoda pech. Nem is pech, szemétség! Miért mindig én?

Másnap afféle spleenes hangulatban botorkáltam a buszmegállóba. Nem igazán vidított fel az sem, hogy Gloria is ott volt. Ugyebár nem régen tudtam meg, hogy azzal a Robbal jár… De aztán megtörtént a csoda. A buszon Gloria megkérdezte, hogy mi történt velem. Én, mivel nem szoktam hazudni, elmeséltem, hogy mekkora pancser voltam edzésen. Erre feltette a legnyilvánvalóbb kérdést: Fáj? Mire én: „Hát, fáj.” Most szólj hozzá! Hogy a jó égbe tudtam ekkora baromságot mondani?! Ennyi erővel kiírhattam volna magamra, hogy „Gyenge vagyok” ! Á, tök reménytelen eset vagyok. Ezután voltam olyan menő és megkérdeztem, hogy hová megy. Érted? Hogy hová! Pedig jól tudtam, ahogy ő is tudta, hogy én tudom. Hiszen suli idő van! Már megint beégtem. Mindig ez van. Egy értelmes mondatot nem tudok kinyögni.

Viszont egyáltalán nem értem, hogy miért jött oda. Miért érdekli, hogy mi van velem, ha van pasija? Talán az egyik barátnője nevében jött érdeklődni? „Bolond vagy te, öcsisajt.” –mondta Janet, amikor apával osztottam meg az érzéseimet. Janet mindig fülel. Olyan bosszantó. Egyszer tutira levágom a fülét. Visszatérve Glóriára, apa sem tud segíteni. Azt mondta, hogy ő még anyát sem érti. Hát mondhatom szép. Itt állok totál tanácstalanul. Még jó, hogy az ominózus nap óta nem találkoztunk. 

Gloria

2005.04.14

Kedves Naplóm!

Nem fogod elhinni, hogy mi történt! Beszéltem vele! Beszélgettünk és olyan aranyos volt!
Rendben, kihasználtam egy szomorú helyzetet. Ben eltörte a karját. Az egész gipszben volt. Judy, az egyik barátnőm, már a megállóban azzal nyaggatott, hogy kérdezzem meg tőle, hogy mi történt. Mert ez egy soha vissza nem térő alkalom. De én leállítottam, mert ugye nem mondhatom azt Bennek, ha megkérdezi, hogy miért érdekel, hogy „azért, mert beléd vagyok zúgva!” de aztán a buszon nem bírtam tovább. Odasétáltam hozzá és megkérdeztem. Megtudtam, hogy az edzésen törte el szegény. Még azt is bevallotta, hogy fáj neki. Én ilyen bátor dolgot még férfitól nem láttam. Ahelyett, hogy megjátszotta volna a nagymenőt, beismerte. Továbbá beszélgettünk mindenféléről (látszólag eléggé zavarban volt, mert össze-vissza nyökögött) és annyira kedves volt! Teljesen meghazudtolja azt az állítást, hogy a birkózók mind tuskók. Most még jobban szeretem, mint eddig és alig várom a holnapot, hogy újra lássam. Bizonyára már leesett neki, hogy nekem is tetszik ő, így már végre lépni fog. Mostantól kezdve minden csak rajta áll.

 Benjamin

2005.09.03

Furcsa az élet. Az ember sokszor azt kívánja, hogy bárcsak elvinné a nővérét az ördög, aztán rájön, hogy milyen kevés a nővére nélkül. Igen, jól látod. Janetnek köszönhetem, hogy sikerült.

Úgy kezdődött, hogy a suliban (főleg Max unszolására) odasétáltam Glóriához. Nagy nehezen kinyögtem egy „Hogy vagy?”-ot, aztán vártam a választ. Egy darabig a karomról kérdezgetett, aztán elhallgatott. Tudtam, hogy most rajtam a sor. Megkérdeztem, hogy gyakran jár-e ide. Ezt szívesen visszaszívtam volna, tekintve, hogy ezt válaszolta: „Persze, hisz ez az iskola.” Igen, ez az én formám. Most nem akarok a bénaságomról siránkozni, hiszen már rég rájöhettél arra, hogy milyen nagyon értek a nők nyelvén…a lényeg az, hogy beszéltünk.

Odahaza mindent elmeséltem apának, s Janet, szokásához híven fülelt. Most az egyszer megbocsátom a  kíváncsiságát. Mert neki köszönhetem, hogy sikerült. Tehát, apával beszélgettem, amikor Janet bejött és nem hagyott békén addig, amíg el nem mondtam neki mindent.

-Szerintem beléd van esve. –állapította meg Janet.

-De van pasija.

-Jaj, nagyon keveset tudsz te még a nőkről, öcsisajt. – legyintett Janet. –Ne bénázz tovább! Menj oda és csókold meg!

Elég abszurd ötletnek tűnt. Mert ugyebár az egy dolog, hogy odamentem hozzá beszélgetni, de hogy csókoljam meg! Hisz azzal a Robbal jár. Vagyis úgy tűnt, hogy vele van. Visszagondolva, egyetlen egyszer sem láttam őket együtt úgy.

Tehát jót röhögtem a nővéremen magamban. Ilyen idiótaságot is csak ő tud kitalálni.

Hamarosan kiderült, hogy hatalmasat tévedtem. Épp a városi kerthez értem, amikor megláttam, hogy Gloria ül azon a helyen, ahol én szoktam ülni. Úgy tűnt, hogy valamit buzgóan írt. Talán ő is naplót? Annyira meglepődtem, hogy kiesett a kezemből a naplóm. A csattanásra persze felkapta a fejét és rám nézett. Pár percig egymást néztük, aztán ő odaköszönt nekem. Én meg csak úgy, köszönés nélkül, elindultam felé és megfogadtam Janet tanácsát. Megcsókoltam Glóriát. Nem tudom, hogy mi ütött belém, hiszen ezzel kockára tettem mindent. De Janetnek igaza volt. Gloria csakis erre várt. Tegnap óta a barátnőm.

Azt hiszem, mégiscsak jó, hogy anno az orvosok tévedtek. Mármint akkor, amikor nem jósoltak túl sok jót nekem.

Gloria

2005.09.02

Kedves Naplóm!

Azért nem jelentkeztem idáig, mert nem történt semmi érdekes sem. Tudod, nyári szünet volt, s ilyenkor sosincs semmi sem. Ben pedig nem lépett azután sem, hogy megkérdeztem, hogy mi történt a kezével. Sőt! Nem is találkoztunk azóta. Tehát vége. Legalábbis a mai napig azt hittem, hogy vége. De ma Ben odajött hozzám és…

2005.09.03

Kedves Naplóm!

Tegnap nem tudtam folytatni, mert Ben megakadályozta. Nem fogod elhinni, hogy hogyan. Épp itt ültem és írtam, amikor csattanást hallottam. A zaj a kert kapujából jött és Ben okozta. Mint megtudtam, ő is idejár naplót írni. Ráadásul pont ezen a helyen szokott ülni. Ez olyan sorsszerű. Ez olyan…olyan…mágikus.

Tehát ott állt vörösen és nézett rám. Vártam, hogy köszönjön, elvégre is a fiúnak illik előre köszönni, de nem tette meg. Így odabólintottam neki. Erre ő csak állt ott és nem köszönt vissza. „Na-gondoltam-jó nagy bunkó vagy!” erre egyszercsak elindult felém és megcsókolt!!! Ben megcsókolt! El sem akartam hinni. Túl szép volt. De rájöttem, hogy nem álmodom, mert ben és én már egy napja járunk. Remélem, hogy hosszú és boldog kapcsolat vár ránk.

I

Minden egy szép decemberi napon kezdődött. Épp az egyik kávézóban ültem a legjobb barátom, Dávid társaságában. Odakint már mindent ellepett a hó. Melegség töltötte el a szívemet, ahogy kipillantottam az ablakon, mert már mindennek olyan Karácsony szaga volt. Én imádom ezt az ünnepet, de nem az ajándékok miatt, hanem azért, mert ilyenkor együtt van az egész család.

-Isteni ez a kávé. –ébresztett fel révedezésemből Dávid.

Ezt nem kellett volna! Amikor a barátom felé fordultam megpillantottam őt. Ragyogó fekete haja sötét selyemként keretezte arcát, s lágy hullámokban hullott a vállaira. Csillogó kék szeme pedig azonnal megbabonázott. Olyan volt mint egy igazi angyal. A hangulatom azonnal megváltozott, teljes izgalomba jöttem, aztán hirtelen valami forrót éreztem ott lent.

-A fenébe! – ugrottam fel.

-Mi van?-nézett rám Dávid. –Csak nem kelt életre a kis barátod odalent?

-Lehet, hogy még az is jobb lenne, mint ez! – mutattam a kávéfoltra a nadrágomon.

-Cinkes.-húzta a száját Dávid.

Hogy fokozzam az élvezeteket, el kell mondanom, hogy fehér farmer volt rajtam.

-Ez nagyon gáz. Most mit csináljak? –kérdeztem, leginkább magamtól.

-Mondjuk, ülj le.-felelte Dávid. –Ugye nem akarod, hogy mindenki téged nézzen?

-Dehogy akarom.-ültem le.

Szerencsére a lány, Niki, semmit sem vett észre az egészből. Legalábbis még mindig elmélyülten beszélgetett a barátnőjével, Aidával. Aida nem tartozott azok közé a lányok közé, akibe első látásra belezúg az ember. Vörös hajú volt és szeplős.

-Elég ebből!- csapott az asztalra Dávid. –Már öt éve sóhajtozol a csaj után. Ez így nem mehet tovább!

-Nem tehetek semmit.-védekeztem. – Ha meglátom, nem birok kinyögni egyetlen értelmes szót sem.

-Azt látom. – Dávid felpattant. – Itt az idő. Eleget vártál már, most szépen odamegyünk.

-Mégis mit mondjak neki? – kérdeztem. –Hogy szia, Áron vagyok és épp most öntöttem le magam, mert annyira bámultalak?

-Ez így tökéletes lesz.- bólintott Dávid.

-Én csak egy helyre fogok menni, haza. – makacsoltam meg magam.

-Ne légy már ilyen gyáva!- Dávid felhúzott a székről. –Most szépen odamegyünk hozzájuk.

-De…nézd, hogy nézek ki!- mutattam ismét a kávéfoltra.

-Nesze.-nyomta a kezembe az asztalon heverő újságot.- Ezzel eltakarhatod magad.

Nem tehettem semmit, kénytelem voltam vele tartani.

-Nyugi, mindent elterveztem.- dörmögte útközben Dávid. – Sziasztok lányok!

Niki és Aida kíváncsi tekintettel nézett fel ránk.

-Hello, fiúk. –vetette oda Niki.

-Sziasztok. – motyogta Aida.

Niki végigmért minket, majd szeme megállapodott rajtam, nem kis örömömre. Boldogságom addig tartott, amíg Niki meg nem szólalt:

-Te női magazint olvasol?

Nem értettem, hogy miről beszél, aztán lepillantottam a lapra, amit a folt eltakarására használtam. Nők Lapja. Ez volt ráírva. Gondolhattam volna, hogy a kávézókba kikészített lapok nem férfiaknak való magazinok. Oltári ciki.

Szerencsére Dávid mindig ki tudja magyarázni a helyzetet.

-Áron anyukája megkért minket, hogy vegyük meg neki a legújabb számot.

-Áh, értem. – Niki arcáról eltűnt mindennemű érdeklődés. – Szóval, mit akartok tőlünk?

-Áron ma este bulit rendez.

-Tényleg?- kérdeztük szinkronban a lányokkal.

Dávid jól oldalba bökött.

-Nyolcra várunk titeket, igaz Áron?

-Igaz…-nyögtem.

-Ott leszünk. –ígérte Niki.- Hozzád menjünk?

Ezt tőlem kérdezte. Teljesen kiszáradt a szám. Ránéztem Dávidra. Ekkor megtörtént az, amitől rettegtem: Dávid bólintott. Mégis hogy képzeli ezt? Hiszen a szüleim nem is adtak rá engedélyt!

-Most szépen elmegyünk hozzátok és megfőzzük az ősöket. –jelentette ki Dávid, immár a villamoson.

-Nem fognak belemenni. – csóváltam a fejem.

-Úgy látom, nem igazán ismersz haver. – mondta Dávid. – Bárkit meg tudok győzni.

II

Sikerült neki. Azt mondta anyáéknak, hogy afféle szolid, társasjátékos bulit szeretnénk. S apáék belementek. Megkaptuk a garázst, hogy az legyen a parti színhelye. Őszintén csodáltam Dávidot, de nem csak azért, mert megpuhította apáékat, hanem azért is, mert négy óra alatt mindent elrendezett. Mindent. A vendégeket, a zenét, a kaját és az innivalót is. Egy szemvillanás alatt átalakította a garázst.

-Tudod, hogy minden nyáron ezt teszem a mi garázsunkkal is. – magyarázta, miközben beállította a világítást. –Szuperszonikus.

Csak éppen én nem voltam szuperszonikus. Az igazat megvallva, úgy néztem ki, mint egy váltott kölyök.

-Gyere pajtikám, embert faragunk belőled! – csapta össze a kezeit Dávid.

Az „emberré faragás” után Dávidot láttam a tükörben, mikor belenéztem. Abszolút nem én voltam. De hát, ha ez segít abban, hogy Niki az enyém legyen…üsse kő! Még azt az idióta nyakkendőt is felkötöttem. Dávid imád nyakkendőben feszíteni. Azt mondja, férfiassá tesz. Hát én nem tudom. Nekem a baseball sapka sokkal jobban tetszik.

Amikor megláttam Nikit, örültem, hogy hallgattam Dávidra. A csaj szuper elegánsan festett vörös koktélruhájában.  Elhatároztam, hogy felkérem táncolni, de mire odaértem elhappolták előlem. S ez így ment egész este. Mindig akadt valaki, aki gyorsabb volt nálam. Nem tehetek róla! Túl nagy volt a tömeg. Dávid vagy húsz embert meghívott.

-Táncoltatok már? –bukkant fel mellettem Dávid.

-Még nem. – válaszoltam ingerülten. – Valaki folyton megelőz.

-Szedd össze magad! – bökött oldalba Dávid. – Miattad van ez a buli. Itt a soha vissza nem térő alkalom. De, hogy lásd, milyen vagyok, megmutatom, hogy mit csinálj.

Azzal lazán átverekedte magát a táncolók hadán, s lekérte Nikit az éppen aktuális táncpartnerétől. Egy ideig néztem őket, de egyre kevésbé tetszett, amit látok. Olyanok voltak, mint a szerelmesek. Szinte forrt köztük a levegő.

Mérgemben leültem az egyik asztalhoz.

-Minden rendben? –kérdezte Aida az asztal másik végéből.

-Persze. – vetettem oda sértődötten.

Aida nem is szólt többet, csak vörös fejjel a lábait bámulta.

-Bocsi. – mondtam neki. – Pokrócként viselkedtem.

-Semmi probléma. – nézett fel. –Már megszoktam, hogy a srácok bunkók velem.

Erre nem tudtam mit reagálni, inkább témát váltottam:

-Miért nem táncolsz?

 -Mert nem tudok. – válaszolt. –Meg amúgy sincs partnerem.

Ezt olyan keserűen mondta, hogy amikor belenéztem a szomorú, zöld szemeibe őszintén megsajnáltam. Mert Aida nem volt egy bányarém, csak hát Niki nyomába sem ért. Nem csoda, hogy mindenki Nikivel akart táncolni.

-Úgy látom, nem igazán érzed jól magad. – szólaltam meg.

-Ez így van. – vallotta be. – Kérlek, ne érts félre, ez egy nagyon klassz kis buli, de nem az én világom. Én inkább nézek kosármeccset, mint bulizok.

Teljesen így éreztem én is. Kosármeccset mondott?

-Igen, nagy kosár rajongó vagyok. – Aida arca teljesen megváltozott. Egyszer csak kivirult.

-Én is! – jöttem lázba.

Egész este a meccsekről konzultáltunk, teljesen megszűnt a külvilág. Még Nikiről is megfeledkeztem.

-Köszönöm, hogy itt lehettem. – mondta Aida, mikor kikísértem a kapuig.

-Én köszönöm, hogy eljöttél. – mondtam.

Pár percig csak álltunk ott, aztán Aida egy puszit nyomott az arcomra.

-Jó éjt. – mondta és távozott.

III

Aida megpuszilt. Miért vörösödök el, ha eszembe jut? Miért izgat ez engem? Egyáltalán, miért gondolok rá? Hisz nekem ott van Niki. Már azóta szerelmes vagyok belé, amióta megpillantottam az iskola udvarán. Igaz, hogy az este nem úgy alakult, ahogy elterveztem, de akkor sem adom fel. Niki az enyém lesz. Miért nem jövök lázba a gondolatra, hogy ő és én egy pár? Te jó ég! Nem érdekelne már Niki?

A válaszra akkor jöttem rá, amikor találkoztam Aidával. Ő is épp a sportboltba igyekezett, így együtt folytattuk utunkat. Nem kell mondanom, hogy a kosárról volt szó. Aida az egyetlen olyan csaj az ismerőseim közül, akivel lehet ilyen fiús témáról is beszélgetni. Ráadásul tuti jó fej. S a sétánk alatt arra is ráeszméltem, hogy milyen szép is ez a lány. Olyan különleges megjelenése van, s a mosolya…a legédesebb mosoly, amellyel valaha is megajándékoztak.

-Akkor, szia Áron. – búcsúzott a bolt bejáratában.

-Szia. – köszöntem el én is, s egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam és megcsókoltam.

Aida egy percig sem ellenkezett.

-Akkor ez most…- kezdte, de én a szavába vágtam.

-Igen. Ez most pont azt jelenti.

Tehát Aida a barátnőm. Elég furcsa, nem gondoljátok? Nikire hajtottam, s a barátnőjével jöttem össze. Igazából jobb is így. Aida teljesen különleges lány, Niki pedig egy a sok szépség közül.

IV

Dávid fel-alá járkált előttem már vagy tíz perce.

-Nem tudom, hogy is kezdjem…-motyogta.

-Nekem mindegy, csak ne járkálj itt fel-alá, mert beleszédülök. – viccelődtem.

-Én annyira sajnálom!- torpant meg. – Én…én…én csókolóztam Nikivel.

Próbáltam komoly arcot vágni, holott egyáltalán nem ütött szíven a dolog. Hiszen nekem már ott volt Aida. Persze erről Dávid még nem tudott, így gondoltam megszívatom egy kicsit.

-Igazán sajnálom! Tudom, hogy szemét dolog volt, de nem tudtam ellenállni neki! – hadarta Dávid. – Megérdemelném, ha behúznál egyet! Vagy kettőt.

Nem feleltem. Próbáltam visszatartani a nevetést.

-Annyira szégyellem magam! Milyen barát az ilyen? Szemét alak vagyok!

Még mindig hallgattam, sőt! A havat bámultam, ahelyett, hogy ránéztem volna Dávidra.

-Mondj már valamit! Mindegy, hogy mit, csak ne nézz így! Inkább szidd anyámat, még az is jobb!

-Elkéstél. – szólaltam meg a tőlem telhető legnyugodtabb hangon.

Dávid falfehér lett.

-Mi…mi?

-Elkéstél, haver. – kitört belőlem a nevetés. –Már nem izgat Niki.

-Nem? – döbbent meg Dávid.

-Ma délelőtt összejöttem Aidával. – tájékoztattam.

-Aidával? Komolyan? De akkor mért nem mondtad előbb?

-Jó volt látni, ahogy töröd magad. – nevettem fel ismét.

Dávid úgy meglökött, hogy beleestem abba a hóemberbe, amit az öcsém alig két másodperce fejezett be. Természetesen nem repesett a boldogságtól.

-Megmondalak anyának! – visította.

-Jól van, jól van. –nyugtattam meg. – Visszacsináljuk. Nyugi.

-Megmondalak! – kiabálta.

-Felépítjük újra, csak hallgass már te ronda törpe. – mondtam neki.

Ez hatásos volt. Peti végre abbahagyta a kiáltozást, mi pedig nekiláttunk a hóemberépítésnek.

Bolondos Valentin

Én teljesen átlagos lány vagyok. New York egyik nyugodtabb negyedében tengetem mindennapjaimat a teljesen hétköznapi apámmal, anyámmal és a kiscicámmal, Lolóval. Egyébként  a nevemben sincs semmi rendkívüli. Carlának hívnak. Szeretem a nevemet, mert nem lehet becézni. Ki nem állhatnám, ha becézgetnének. Ezzel szemben én szeretek másoknak más nevet adni. Például a barátomnak, George-nak. Gogónak hívom, mert szerintem ez a név sokkal jobban illik rá.
Gogo amolyan rendes fiú. Ő a tipikus lányos szülők álma. Tisztelettudó, jó családból származik és minden vasárnap misére jár. Igen, Gogo tényleg egy papucs. De a legpuhább selyemből készült papucs ám! Mert Gogo nagyon jó fiú. Szerintem még soha életében nem mondott nemet senkinek sem. Én pedig szeretem, ha az van, amit én akarok. Ezért is járok vele. Jobban mondva: vele is.
Mert nekem van még valakim, akit becézhetek. Ő Richard, vagyis Rick, de nekem csak Ricky. Nos, ő holt ellentettje Gogónak. Ricky egy kétajtós szekrény. Mert Ricky rugby játékos, sőt mi több, ő a csapatkapitány. Félelmetes a pályán, s azon kívül is. Kivéve velem. Mert amikor együtt vagyunk olyan, mint egy megszelídített kiscica. A csillagokat is lehozná az égről, ha kérném tőle. Ráadásul, ha valaki rám néz, annak rögtön megragadja a nyakát. Jól van, kicsit féltékeny szegény. De oda van értem, s ez a lényeg. Meg az, hogy Gogo és Ricky semmit sem gyanítanak egymásról. Remekül sakkozok. Mind ketten más városba valók, s teljesen más az a kör, ahol mozognak. Valahogy Rickyt még el tudnám képzelni egy misén, de hogy Gogo rugby meccsre menjen! Az teljességgel lehetetlen. Azt hiszem, szegény szörnyethalna attól a sok erőszaktól, ami egy ilyen mérkőzés velejárója. Gogo olyan, mint az állóvíz. Tehát a két fiú sohasem fog rájönni a másikra. Remek játékos vagyok. Könyvet írhatnék erről. Az lenne a címe, hogy :Hogyan tartsunk egyszerre két fiút? Vagy hármat. Bizony. Hármat, mivel lehet, hogy lesz egy harmadik is. Deaconnek hívják és neki még nem adtam becenevet. Ennek az az oka, hogy habár már fél éve chatelünk, még sohasem találkoztunk élőben. De ma együtt fogunk vacsorázni. Tök rendes tőle, hogy meghívott.
Pedig Deacon nem olyan, mint Gogo. Nem olyan papucs. Inkább olyan, mintha Gogo és Ricky keveréke lenne. Lehet vele dumálni bármiről, ahogy Gogóval is, teniszezik, tehát jó teste van, s ő sem a lányos szülők álma, ahogyan Ricky sem az. Mert Deaconnek van egy mocija és mindenhová azzal jár. Még suliba is. Apuék biztos rosszul lennének, ha megtudnák, hogy egy motoros „huligánnal” járok. Pedig Deacon nem szokott eszeveszetten száguldozni. Ő felelősségteljes sofőr. Legalábbis annak vallja magát. Én pedig hiszek neki, mert őszintének tűnik.
Szóval ma végre megismerhettem őt. Vagy két órán keresztül készülődtem, mire bevetésre kész lettem. Azt hiszem, minden lány tudja, hogy mivel jár egy randi: sminkelés, izgalom, ruha választás, izgalom, cipő választás, izgalom, kiegészítő vásárlás, izgalom, fürdés, izgalom, fogmosás, izgalom és pont, pont, pont. Nagy mázli, hogy Deacon nagyszülei itt laknak New Yorkban, így végre láthatom őt. Annak meg külön örülök, hogy az egyik legnevesebb étterembe hívott meg. Ne ám azt hidd, hogy én afféle sznob vagyok. Felőlem egy eldugott gyorskajáldába is meghívhatott volna, ha ismerném őt. Ha találkoztunk volna már. De mivel ez még nem történt meg, borzasztóan örülök, hogy egy olyan helyre visz, ahol azonnali segítséget kapok, ha bármi gond lenne. Probléma alatt én azt értem, hogy például kiderül, hogy Deacon egy középkorú, ronda pasi. Mert az gáz lenne. Nagyon gáz. Ugyanis azon a képen, amit magáról küldött, egy jóképű, huszonegynél semmiképp sem idősebb fiú van. Akit dús, fekete hajkoronával, valamint gyönyörű kék szemmel áldott meg a sors. Na meg csábító mosollyal. Persze engem nem igazán hatna meg, ha rám mosolyogna. Ugyanis nekem már van barátom. Nem is egy ugyebár. Én már hozzászoktam a csábító mosolyokhoz.
Tehát, amikor beléptem az étterembe, azt a fiút kerestem a szemeimmel, akit a képen láttam. Senki hozzá hasonlót sem találtam.
-Remek. – motyogtam magam elé, amikor valaki megfogta a vállam.
Összerezzentem. Bizonyára Deacon az.
-Carla Ruiz, igaz? – csendült a kéz tulajdonosának mély baritonja.
Félve bár, de megfordultam. Eljött az igazság pillanata. Egy, nálam fél fejjel magasabb, sötét hajú, ragyogó kék szemű, fekete öltönyt viselő fiú állt előttem. A mosolyától pedig megremegett a lábam. Ott állt előttem az életnagyságú Deacon Thomas, aki százszor jobban festett, mint a képen.
-Igen, én vagyok. – préseltem ki magamból. –Deacon?
-Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. – mondta ő és egy asztalhoz vezetett.
Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy Deacon hogy viselkedhet olyan lazán, ahogy viselkedett. Jelét nem láttam annak, hogy akár egy hangyányit is zavarban lenne. Ezért a főételnél ki is bukott belőlem a kérdés:
-Gyakran randizol a netes barátnőiddel?
Még erre sem lett ideges, vagy ilyesmi. Totál nyugodtan letette a villáját és válaszolt:
-Nem. Te vagy az első lány, akivel találkozni akartam.
-Miért? – kérdeztem, mert ugye most jött el annak az ideje, hogy Deacon szerelmet valljon és bókokkal halmozzon el. De úgy tűnt, Deacon csak nem akar úgy táncolni, ahogy én fütyülök:
-Később úgyis megtudod.
Feszegethettem volna tovább a témát, de Deacon olyan hangsúllyal mondta, amit mondott, hogy elment a kedvem a faggatózástól.
Mi van velem? Eddig még sohasem fordult elő, hogy egy srác belém fojtja a szót. Erre jön ez a sehonnai Deacon Thomas és először rám hozza a frászt, aztán megremegteti a lábam, majd pedig belém fojtja a szót. Mégis mit képzel ez magáról?
Dühömben elmentem a mosdóba. Odabent megpróbáltam felébreszteni magam egy kis hideg vízzel az arcomba. Miután kiléptem a mellékhelyiségből azt kívántam, hogy bárcsak bent maradtam volna. Összefutottam Rickyvel. Érted? Ott állt előttem szmokingban. Látszólag őt nem lepte meg a találkozásunk. -Hát itt vagy! – vigyorgott. – Már azt hittem, hogy nem kaptad meg az sms-t.
-Milyen sms-t? – döbbentem le.
-Hát, amiben leírtam, hogy itt találkozzunk. – magyarázta Ricky. – Ez a Valentin napi ajándékod.
-Ja, már emlékszem! – mondtam, holott fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél. – De Ricky, Valentin nap holnap lesz. Miért nem jövünk vissza holnap?
-Tudom, hogy holnap lesz. – ragadta meg a karom. – De holnap meccsem van, te drága. Gyere, vár az asztalunk.
Nem tehettem mást, hagytam, hogy leültessen. Elég veszélyes helyzet. Ricky és Deacon egy helyen, ráadásul mindkettőjükkel randim van. Nagyon necces szituáció. De sebaj! Legalább lesz mit mesélnem a legjobb barátnőmnek.
Úgy tűnt, hogy Fortuna az én oldalamon áll, ugyanis Deacon asztalát sehol sem láttam. Eltakarta a választófal. Mázlista vagyok.
-Mit kérsz enni? – nézett fel az étlapról Ricky.
Nem mondhattam azt, hogy már megvacsoráztam.
-A hármast. – feleltem. – Ricky, most elmegyek a mosdóba…
-Oké.
-Szia, visszajöttem. – ültem le kissé lihegve Deacon asztalához.
-Sokáig oda voltál. Csak nem érzed rosszul magad? – aggodalmaskodott.
-Nem, dehogy. – legyintettem, majd az előttem lévő gesztenyepürére pillantottam. – Á, a desszert!
Próbáltam gyors lenni úgy, hogy közben ne tűnjön fel Deaconnek, hogy sietek. Ez sem jött be.
-Nyugi, nem eszi el előled senki!- nevetett.
Mit tehettem volna? Újra elmentem a „mellékhelyiségbe”.
-Már megint? – sandított rám Deacon. – Biztos, hogy nincs valami bajod?
-Halál biztos. – hadartam, s már rohantam is Rickyhez.
Bezzeg ő nem kezdett el aggodalmaskodni! Szerintem észre sem vette, hogy mennyi ideig tartózkodtam a női szakaszon.
-Nagyon jó ez a steak. –jegyezte meg.
Mondanom sem kell, hogy nekem mennyi falat ment le a torkomon. Egyrészt, már teljesen jóllaktam, másrészt, egyfolytában azon agyaltam, hogy hogyan mászhatnék ki ebből. Minél előbb el kell búcsúznom Deacontől. Haza kell mennie.
-Kérsz desszertet? – tudakolta Ricky.
-Nem, köszi. – biztos, hogy nem tudtam volna lenyelni.
-Kár.- szontyolodott el.
S ebben a percben megláttam őt. A fehér öltönye azonnal szemet szúrt. Elvesztem! Gogo lépett be az étterembe. Mit kereshet itt? Nagyon remélem, hogy nem engem. Három pasival egyszerre már nem tudok elbánni. Ez lenne a büntetésem, amiért „sokat akart a szarka”? SEGÍTSÉG!
-Add csak ide! – kaptam ki Ricky kezéből az étlapot. Természetesen nem azért, mert meggondoltam magam desszert ügyileg, hanem azért, mert valamivel el kellett takarnom magam. Gogo pont arrafelé nézett, amerre mi ültünk.
-Azt hittem, nem kérsz desszertet. – nézett rám bután Ricky.
-Lehet, hogy meggondolom magam. – füllentettem.
-Az jó lenne. Szeretem, ha egy csajnak jó az étvágya. – duruzsolta Ricky.
Én meg szeretném, ha nem Deacon számát írná ki a mobilom miközben rezeg a táskámban. Vagy két perce hív. Biztos azt hiszi, hogy belefulladtam a vécébe. Igazából nem áll messze az igazságtól. Mindjárt belefulladok a hazugságaimba. Már csak a fejem lóg ki a hazugságok tengeréből.
-Nem veszed fel? – sajnos Ricky szuper fülekkel rendelkezik.
-De. Persze. Rögtön. – mielőtt felvettem volna, kilestem a rejtekemből, s boldogan láttam, hogy Gogo eltűnt. – Apa hív. Ricky, én most kimegyek az udvarra, jó? Itt nincs térerő…
-Oké-zsoké. – vonta meg hatalmas vállait.
Én pedig szélsebesen elindultam Deaconhöz. Éppen azon elmélkedtem, hogy hogyan eshet meg az, hogy az ember teljesen más városból való barátai ( na jó, Ricky new yorki) egyszercsak megjelennek ugyanazon a helyen egyszerre, amikor megpillantottam Gogót. Kábé két asztalsor választott el bennünket egymástól, s ő egyenesen rám nézett. Először hunyorgott, aztán döbbenten elindult felém. Kész. Észrevett.
Teljesen elvesztettem a fejem, megfordultam és elkezdtem rohanni az ajtó felé.
-Bocsánat! – kaptam ki egy nő kezéből az étlapot.
-Na de ilyet! – hallottam a háttérből, de nem foglalkoztam vele. Csak rohantam, arcom előtt az étlappal a kijárat felé. Menekülésemnek egy pincér vetett véget, akibe teljes sebességgel belefutottam. Mind a ketten a padlón kötöttünk ki, körülöttünk tányérdarabok, ételmaradványok és döbbent csend. Patakokban folyt rólam a csoki és a vanília szósz.
Mikor végre nagy nehezen felültem három pár lábbal találtam szemben magam. Felnéztem. Ott állt előttem ölbe tett kézzel Deacon, Ricky és Gogo. Nem tűntek túl vidámnak, s ami még rosszabb, aggódónak sem. Pedig most esett a barátnőjük egy hatalmasat.
-Azt hiszem, magyarázattal tartozol, Carlíta. – szólalt meg Deacon fagyos hangon.
Carlíta? Deacon az első ember, aki becenevet ad nekem. Carlíta. Nem is rossz. De a helyzetem viszont az. A lehető legrosszabb. Itt áll előttem a három barátom, s magyarázatot várnak.
-Nem tudom, hogy mit mondhatnék. – nyögtem.
-Én tudom. Mondd meg ezeknek a fiúknak, hogy velem jársz. Kérlek, mondd, hogy semmi közöd hozzájuk! – könyörgött Gogo.
-Nem tehetem. – a sírás küszöbén álltam. – Ismerem őket, Gogo.
-Ismered?! – csattant fel Ricky. – Velem jársz! Csókolóztunk is!
Nem tudtam kinyögni egy értelmes szót sem.
-Akkor majd én elmagyarázom. – vette át a szót Deacon. – Carla Ruiz kisasszony egyszerre három barátot tart. Három fiúval játszik egyszerre. Szép teljesítmény, Carlíta. Dicséretes.
-Deacon, kérlek…-töröltem meg a szemem.
-Deacont nem hatják meg a könnyeid, Carlíta. – úgy beszélt velem, mint egy bűnözővel. – Téged sem izgattak a mi érzelmeink. Te minden lelkiismeret-furdalás nélkül hülyítettél minket. Ha nincs ez a mai este, akkor sohasem hagyod abba a kisded játékaidat. De lebuktál, Carlíta. Lebuktattunk.
-Tessék? – döbbentem meg.
-Bizony. – Deacon arcán keserű mosoly jelent meg. – Két hónapja tudom, hogy egyszerre három sráccal jársz. Itt voltam New Yorkban, amikor Ricky meccsén smároltatok. Én azonnal felvettem vele a kapcsolatot és megtudtam, hogy együtt vagytok. Képzelheted, hogy éreztem magam. Te is tudod, hogy gyűlölöm, hogyha átvernek. Te nagyon csúnyán becsaptál. Ekkor elterveztük, hogy megleckéztetünk. Igazából már januárban lebuktattunk volna, csak közbeszólt George.
-George? – nem hittem a fülemnek.
-Egy kávézóban találkoztam velük. Leejtettem a mobilomat és Deacon visszaadta. Észrevette a háttérképemet. – Gogo hangja elcsuklott. – Te vagy a hátterem. Deacon és Rick mindent elmondtak.
Gogo nem tudta tovább folytatni, elkezdett pityeregni.
-George adta azt a remek ötletet, hogy szakítsunk veled Valentin napon. – került vissza a staféta Deacon kezébe. – De én nem elégedtem meg ennyivel. Szembesíteni akartalak a szemétségeddel. Megegyeztünk abban, hogy egy nappal Valentin nap előtt lebuktatunk. S amint látod, sikerült.
-Annyira sajnálom. – motyogtam. – Nem akartam fájdalmat okozni nektek.
-Pedig sikerült. –Gogo elindult az ajtó felé.
-Gogo! – kiáltottam.
-Hagyj! Soha többé nem akarlak látni!
-Ahogy én sem. – Ricky is hátat fordított.
-Ricky…
Már csak ketten maradtunk Deaconnel. Arcáról eltűnt a keserű mosoly. Kifejezéstelenül nézett le rám.
-Valamit tudnod kell. – guggolt le hozzám. – Te voltál az első lány, aki érdekelt. Szerettelek Carla. De rájöttem, hogy milyen vagy. Kegyetlen.
-Nem…nem…- ráztam a fejem.
Deacon felegyenesedett, majd elindult.
-Ne, Deacon! – ragadtam meg a karját. – Deacon, kérlek!
Szóra sem méltatott. Lehámozta magáról a kezemet, s ő is elhagyta az épületet.
Nem bírtam tovább. Kitört belőlem a sírás.
Még soha életemben nem aláztak meg ennyire. Az a legrosszabb,hogy teljesen jogosan tették, amit tettek. Mert én TÉNYLEG átvertem őket. Csúnyán becsaptam mindhármójukat. Nem érdemeltek ilyesmit tőlem. Igazából nem is tudom, hogy miért tettem. Csak abban vagyok biztos, hogy ez lesz a könyvem utolsó mondata: „ sokat akart a szarka, de nem bírta a farka”. Nem hittem volna, hogy ez lesz a vége. Még mindig nem fér a fejembe, hogy Gogo mit keresett abban a kávézóban, amelyikben Deacon és Ricky. Hisz három különböző városban laknak!
Azt sem értem, hogy hogyan tudták így megjátszani magukat. Azt hiszem, nem ismertem őket eléggé.
-Ez meg mi? – néztem a lábam elé. Egy kis csomag hevert ott. Deaconnek vettem Valentin napra. Nyilván akkor esett le az asztalomról, amikor a vacsorára készülődtem. Most már nem lesz szükség rá. Még jó, hogy Rickynek és Gogónak nem vettem semmit. Tudom, hogy furcsán hangzik, de így van. Fogalmam sincs, hogy minek örülnének, vagyis örültek volna. Ezzel szemben pontosan tudom, hogy Deacon mire vágyik már régóta. Egy Comfort Touch cd-re. Ez a kedvenc bandája. Csak hát sehol sem lehet már kapni. Nekem is rengeteg időbe telt, mire felhajtottam. Mindenképpen meg akartam lepni ezzel, mert örömet akartam szerezni neki. Azt akartam, hogy tudja, hogy törődök vele. Hogy fontos nekem. FONTOS NEKEM???
-Fontos nekem. – mondtam ki. – Fontos nekem és nem akarom elveszíteni!
Letöröltem a könnyeket az arcomról. Rájöttem. Kissé megkésve, az igaz, de rájöttem. Szerelmes vagyok Deaconbe. Szeretem őt.
-Holnap lesz Valentin nap. Elmegyek és odaadom neki a cd-t. – határoztam el, s azonnal ágyba bújtam, hogy minél előbb reggel legyen.
Eljött a várva várt nap. Most nem bíbelődtem annyit a szépítkezéssel, hanem reggeli után azonnal indultam.
Még jó, hogy fejből tudom Deacon nagyszüleinek a lakcímét. Párszor voltam már ott. Mármint a ház előtt. Hogy őszinte legyek, amióta Deacon elmondta, hogy hol laknak a nagymamájáék, minden héten elmentem oda, hátha összefutunk. Reméltem, most sikerrel járok.
Nem így történt. Deacon nagymamája tájékoztatott, hogy az unokája már elindult az állomásra. Én, mint egy őrült rohantam oda. Útközben vagy kétszáz embernek nekimentem, ötször elcsúsztam a jégen ( elég zord februárunk volt), de semmi sem tudott megállítani. Fájó lábbal, szúró oldallal és sajgó háttal érkeztem meg a vonatállomásra. Gyorsan megnéztem, hogy honnét indul a következő vonat Washingtonba. Szerencsére még maradt tíz percem. Elrohantam a kilences vágányhoz, s ott megpillantottam őt.
Elindultam felé, nem érdekelt, hogy majd összeesek a fájdalomtól, ahogy azzal sem foglalkoztam, hogy tiszta cserepes a szám. Hódító jelenség lehettem.
-Szia, Deacon. – lihegtem.
Kék szemei hatalmasra tágultak a meglepetéstől.
-Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. – folytattam. – Nagyon sajnálom azt, ami történt. Megérdemeltem, amit kaptam. Nem tudom miért tettem, csak azt tudom, hogy aljasság volt. Köszönöm, hogy észhez térítettél.
-Carla…- kezdte Deacon.
-Hallgass meg. – folytottam belé a szót. – Ezt neked vettem. Ma, a szerelmesek napján adtam volna oda. Csak neked vettem ajándékot Valentin napra. Tudom, hogy nem hiszed el, de ez az igazság. Csakis te kaptál volna, mert csak rád figyeltem oda. Szeretlek Deacon. Későn jöttem rá, s ezért fizetnem kell. De ezt kérlek fogadd el.
Deacon átvette az ajándékot és kibontotta.
-Comfort Touch. – motyogta.
-Remélem, hasznodra válik majd. – mondtam, s megfordultam. El kellett indulnom. Ha tovább maradok, akkor biztosan elsírom magam.
-Carla. – csendült Deacon hangja a hátam mögött. – Köszönöm.
-Nincs mit.- mondtam, s folytattam az utamat visszafelé.
Már az információs pultnál jártam, amikor valaki megragadta a karomat. Deacon volt az. Letöröltem a könnyeimet és felnéztem rá. Vissza akarja adni a cd-t? nem sértődhetnék meg rajta. Minden oka meg lenne rá.
-Nagyon megbántottál…-kezdte. - …de azt hiszem, mindenkinek jár még egy esély.
Azt hittem álmodom.
-Ezek szerint újrakezdjük? – kérdeztem.
-Igen. – bólintott. – Azzal a feltétellel, hogy nem lesz több Rick meg George.
-Ez csak természetes! – mosolyogtam.
-Csókolja már meg, fiatalember! – szólalt meg egy idős bácsi mellettünk.
Deacon nevetve teljesítette a kérését.

 Én teljesen átlagos lány vagyok. A nevemben sincs semmi rendkívüli. Carlának hívnak. Szeretem a nevemet, mert nem lehet becézni. Na jó, ez így nem igaz. Mert van egy ember, aki képes becenevet képezni a nevemből. Így lesz a Carlából Carlíta. De ezen a neven csakis a barátom, Deacon szólíthat. Deaconnel járok és egyedül vele. Nincs más, csakis ő. Igen, egy teljesen átlagos lány vagyok.

1

„Jealousy, jealousy, jealousy

  Is such an evil thing

  To watch someone have
 Jealousy, jealousy, jealousy
 Nobody wins when you’re full of envy”

-Karina, volnál szíves kikapcsolni ezt a borzalmas zenét?! Karina!-Auróra dühösen rontott be nővére szobájába, megkerülte az ágyat, majd kikapcsolta a rádiót.

-Ezt most miért csináltad?-értetlenkedett Karina

-A válasz egyszerű: utálom ezt a dalt!-felelte Auróra

-Nem értem, mi a problémád vele…nagyon tanulságos és élethű dal.

-Élethű?! Ugyan kérlek! Kiábrándult, sötét, kétségbeesett … és… és egy olyan ember énekli, aki világszerte több ezer fiatal példaképének képzeli magát. Egy elkényeztetett, hisztis kis botrányhősnő!-hadarta egyre vörösödő fejjel Auróra

-Drága húgom, -kezdte Karina, abban az „én vagyok az idősebb, én láttam többet a világból, úgyhogy tapasztaltabb vagyok nálad” hangnemben, amitől borsózott Auróra háta. –Úgy gondolom az énekes magánéletét nem kellene belekevernünk a dalról folytatott vitánkba. Valóban-ezt a szót nyomatékosan ejtette ki, mivel húga készült közbevágni -Paris Hilton elfogadhatatlan életmódot folytat. A botránykeltésen kívül tényleg nem ért semmihez, de a Jealousy című száma értékelhető tartalommal rendelkezik. Mivel te még egyetlenegyszer sem vetted a fáradságot, hogy meghallgasd, vagy a dalszövegét megkeresd az általad favorizált interneten, elmondom neked, hogy egy tönkrement barátságról szól.

-Elárulom neked, Karina –Aurórának már nagyon elege volt a hegyibeszédből – tudom, hogy mi a története, tekintve azt, a számodra aprócska tényt, hogy naponta százszor hallgatod végig maximális hangerőn!

Auróra gyors léptekkel a rádióhoz ment és kivette a lemezt a lejátszóból.

-Ha nem fejezed be ennek a rettenetnek a bömböltetését, akkor kettétöröm! – jelentette ki

-Mivel érted a szöveget, igazán rájöhetnél végre, hogy milyen igaz, amit mond. – Karina elvette a cd-t a testvérétől. – Két lány barátságát tönkretette az irigység. Erre nagy esélyed van neked is Róri.

-Ugyanmár! – legyintett Auróra. –A mi barátságunk nagyon mély és tiszta.

-Én a helyedben nem lennék ebben ennyire biztos. – Karina lehuppant az ágyára. – Nem kívánok tovább vitatkozni veled. Csupán szeretném, ha nem kötődnél annyira az úgynevezett legjobb barátnődhöz.

-Nevetséges vagy!-fakadt ki Auróra. – Attól, hogy Evelin elárult téged, Barbara és én nagyon szeretjük egymást!

-Csak nem akarom, hogy megüsd a bokád. – mondta Karina olyan fájdalmas arckifejezéssel, hogy Auróra nem bírta tovább, elindult az ajtó felé.

-Köszönöm, hogy ennyire aggaszt a sorsom, de rájössz majd, hogy nem mindenki olyan, mint Evelin volt. – Auróra kilépett az ajtón.

Teljesen biztos volt abban, hogy az a barátság, amely őt és Barbarát kötötte egymáshoz, sírig tartó lesz. Hiszen már az óvodában is együtt voltak! Az óvó nénik nem merték a délutáni alvásnál egymás mellé tenni az ágyukat, mert beszélgettek volna. Ők ekkor a ravaszság magasfokáról tettek tanúbizonyságot: eljátszották, hogy összevesztek, így csak egymás mellé kerültek azok a kis ágyacskák. Az óvó nénik sohasem jöttek rá a turpisságra. Mindig jót nevettek ezen, ha eszükbe jutott. Most pedig már tizenhat évesek voltak, idestova tizenkét éve elválaszthatatlanok. Mindenhová együtt jártak: vásárolni, iskolába, röplabdaedzésre, könyvtárba, mindenhová, ahová ketten tudtak menni. Sosem volt nézeteltérésük, hiszen azonosan vélekedtek a világról. Mindenben egyetértettek: ruhák, zene, filmek és a többi. Ráadásul külsőleg is nagyon hasonlítottak: mindketten hosszú, barna hajkoronát viseltek, majdnem egyforma magasak voltak és a ruhatáruk is azonos darabokkal büszkélkedhetett. Ha Auróra vett egy új cipőt, akkor másnap Barbara is beszerzett egy hasonlót. Mikor Auróra sportosan kezdett öltözködni, Barbara félretette a nőies ruhadarabjait. Igazából Auróra és Barbara sokkal jobban beillettek volna testvéreknek, mint Auróra és Karina( Karinának rövid, szőke haja volt, elegáns ruhákat hordott, ő testesítette meg a Nőt, viszont a meleg mélybarna tekintet mindkettőjük ékessége volt) Auróra és Barbara már azt tervezték, hogy felnőttkorukban egy házban élnek majd, egy foglalkozást fognak űzni és kettős esküvőt tartanak. Auróra olyan biztos volt kettőjükben, mint abban, hogy hármast fog kapni matekból év végén. (Nagyon nem értette ezt a tárgyat)

2

-Nézd, ott jön!

-Tényleg? Hol?

-Ott!

-Nem látom…

-Mert eltakarja az oszlop… na, látod már?

-Nem. Barbi, ugye nem szívatsz?

-Dehogy! Itt is van…

-Sziasztok! – csendült egy mély hang.

-Hello. – köszöntek a buszmegállóban tartózkodó emberek.

-Szia…-hangzott egy erőtlen női hang. Auróra azt kívánta bárcsak ne is szólalt volna meg. Lesütötte a szemét, érezte, hogy arcát elönti a pír.

-Nyugi…-súgta Barbara

Könnyű annak, aki nem szerelmes! Merthogy Auróra az volt a szó szoros értelmében. Már vagy fél éve sóhajtozott Pető Larion után, aki úgy tűnt, szintén érdeklődik a lány iránt. Aurórát kettős érzelmek kerítették hatalmába valahányszor a fiú közelében tartózkodott. Varázslatosnak és borzalmasnak tartotta a lábremegést, amit a fiú közeledésekor érzett, gyűlölte és szerette azokat a perceket, amikor egymás szemébe néztek és végül vonzotta és taszította a gondolat, hogy nagy esély van arra, hogy a közeljövőben egy pár legyenek.

-Róri, már megint téged néz! – tájékoztatta az örömteli hírről barátnője. – Nézz már rá!

Auróra nem érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy felemelje a fejét.

-Biztos, hogy egyenesen engem…? – kérdezte alig hallhatóan.

-Száz százalék! – felelte Barbara.

Auróra próbálta összeszedni a bátorságát, majd Larionra pillantott. A fiú éppen a betont nézte. Auróra elfojtott egy dühös sóhajt.

-Az istenit! Lekésted. – Barbara belerúgott egy kőbe

Auróra mintha meg sem hallotta volna, agyában egymást érték a kétségbeesett gondolatok: „Ezt már nem bírom tovább! Mindig elrontok valamit. Ha rám néz, én nem merek rá nézni, ha meg ide sem fordul, rögtön azt hiszem, hogy már nem érdeklem. De vajon valóban érdeklődik-e irántam? Merthát, ha annyira tetszenék neki, akkor már lépett volna, nem? Jaj, úgy érzem menten megőrülök!”

Auróra vetett egy kósza pillantást a fiúra, remélve, hogy talán ezúttal nem hibázza el. De hiába, Larion még mindig a betont vizsgálta, jelét sem mutatva annak, hogy ezt meg fogja unni a közeljövőben.

Hamarosan megérkezett a busz. Auróra és Barbara a hátsó ajtón, Larion az elsőn szállt fel. Auróra a busz közepén állt meg, hogy jól láthassa szerelme tárgyát. Ebben az egyben sosem vétett hibát! Mindig úgy tudott állni, hogy láthassa Lariont.

-Róri, ismét feléd tekintget drága hősünk! – jelentette ki Barbara fojtott izgalommal. – Most ne rontsd el! Egy, két, há…és fordulj!

Auróra engedelmeskedett és így egyenesen Larion zöld szemébe nézett. Kimondhatatlanul boldog volt! Ez így folytatódott egész úton Békevárig (ebbe a városba jártak tanulni) , egymás szemébe néztek egy kicsit, elfordultak, egymás szemébe néztek, elfordultak és megint egymás szemébe néztek, újra elfordultak…s már meg is érkeztek a végállomásra, aztán ment ki-ki a maga iskolájába.

-Látom már megint rá gondolsz. – fordult Aurórához Barbara, már az iskolában.

Auróra, aki mindezidáig álmodozva kibámult az ablakon, most összerezzent és zavartan nézett körül.

-Hahó! Föld hívja Rórát! – hadonászott Barbara Auróra előtt. – Ilyenkor hozzád sem lehet szólni. Utálom ezt!

-         Kérlek ne haragudj. – tért vissza a valóságba Auróra. – Csakhát … tudod mennyire szeretem.

-         Tudom.- sóhajtott Barbara. – Csakhát a szerelmeddel nem mész sokra. Hiszen reggel is gyáváskodtál! Oda kellene menned hozzá beszélni…

-         Majd én udvarolok neki, mi?! – háborodott fel Auróra. – Nem én fogok rámenősködni. Majd ő idejön szépen.

-         Maradi vagy, szívem. Manapság már nem a fiúk kezdeményeznek. Már nincsenek hősszerelmes lovagok. Artúr király hős lovagjai rég eltűntek az élők sorából. – vázolta a keserű helyzetet Barbara.

Teljesen igaza volt, ezt Auróra is tudta. Ha valamelyik osztálytársnőjüket megkérdezték, hogy mégis hogyan lettek egy pár a barátjukkal, azt felelték, hogy ők mentek oda a fiúkhoz, mert azok bátortalanok voltak. A XXI. század fiataljai között felborult a rend: a lányok százszorta bátrabbak voltak, mint a fiúk.

-Azért én még hiszek egy Lancelot lovagban. – jelentette ki Auróra

Hogy mi oka volt a reménykedésre? Nos, először is: első szerelmét igazi romantikus fiúnak képzelte el, aki majd egyszercsak bevallja neki érzéseit. Másodszor, Auróra igencsak félénk lány volt, még ránézni is alig mert Larionra, nemhogy odamenni hozzá. Auróra így is alig merte elhinni, hogy egy olyan egyszerű lány, mint amilyen ő volt (sportos ruhák, sminktelen arc) tetszhet egy mindenki által vonzónak tartott srácnak. Mert igen, Pető Larion a legkellemesebb, legkülönlegesebb megjelenésű tizenhat évese volt Kócsagligetnek (ebben, az alig száz lakosú faluban éltek mindketten). Magas volt és izmos, sötét frizurája mindig olyannak festett, mintha nem fésülködött volna, persze ez nem vont le kinézetének értékéből, sőt! Ritka, zöld szeme mellett Larion legkiemelkedőbb, legjellegzetesebb tulajdonsága a mozgása volt. Olyan határozottan, olyan egyenes háttal járt, mint egy igazi hadvezér.

3

Már a reggel is rosszul kezdődött. Auróra sikeresen kiöntötte a tejet, édesanyja nem kis bosszankodására.

-Auróra, mi ütött beléd?- tett szemrehányást édesanyja.- Most aztán gyorsan töröld fel!

Aztán, amikor a buszmegálló felé sétált, eleredt az eső. Auróra gyorsan kinyitotta a táskáját, hiszen ő volt az egyetlen ember, aki még nyáron is hordott magával esernyőt. Ezúttal semmi sem védte meg az esőcseppektől, ernyője otthon maradt. Auróra teljesen elázott mire a megállóba ért.

-Úgy festesz, mint egy ázott galamb. – kuncogott Barbara.

-         Ez nem vicces! Elfelejtettem elhozni azt a rohadt esernyőt! Hogy az ördög vigye el ezt az időt! – szitkozódott Auróra

Ha ez nem lett volna elég, az egyetlen remény a jobb kedvhez szertefoszlott, amint megérkezett a busz. Larion aznap reggel nem volt ott. Aurórát mélységes rosszkedv kerítette hatalmába. Úgy gondolta, kár volt felkelnie aznap. Ilyen kezdés után mire számíthat az ember?

Hát Auróra nem sok jóra számított. Akkor még nem is sejtette, mennyire pozitívvá változik majd a világszemlélete.  

Az első órájuk matematika volt. Tanáruk kijavította a dolgozataikat.

-Ezt nem hiszem el!- siránkozott Auróra. – Mintha nem lenne elég bajom, még itt van ez is!

-Jaj, menj már! – legyintett Barbara. – Úgyse lett olyan borzasztó!

-Dehogynem. Semmit sem értek. Nem tudom, hogyan fogok leérettségizni… - sóhajtott Auróra

-Majd korrepetállak. – jelentette ki Barbara, aki köztudottan büszke volt matektudására.

Auróra leborult a pad tetejére, már előre rettegett az eredménytől.

-Na lássuk! – Barbara hanyag mozdulattal felcsapta a dolgozatfüzetet, majd kikerekedett szemekkel bámult arra az oldalra, amire a feladatsort írta.

-Valami baj van? – kérdezte Auróra.

Barbara nem felelt, még mindig a lapot nézte. Eközben már mindenki megkapta a füzetét, mindenki, kivéve Aurórát.

-Tanárnő kérem…-emelte fel a kezét – Én nem…

-Tudom. – vágott a szavába Kovács tanárnő. – Azonnal megkapod, csak előtte szeretnék néhány szót szólni.

„Jah istenem! Hát annyi marhaságot írtam, hogy mindenki előtt fel akarja olvasni? Ennyire nem lehet kegyetlen! Végem van!” – gondolta magában Auróra.

-Noshát, a dolgozataitok igencsak megleptek. Azt hittem, ennyi gyakorlás után már menni fog a dolog, de sajnos tévedtem. A dolgozatok pocsékul sikerültek, az osztály átlaga 2, 6. Ez felháborító! Minden feladatsor meglepett, de volt kettő, ami különösen. Az egyik Takács Barbaráé, akit eddig a legjobbak közt tartottam számon. Csalódnom kellett. Barbara egyest kapott. – itt, a tanárnő, vetett egy szigorú pillantást az osztályra, mivel az egy emberként fejezte ki döbbenetét. – Ennek ellentmond Auróra dolgozata. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejezzem örömömet, hiszen ez a lány eddig épp, hogy elérte a hármast, most pedig ötöst írt. Gratulálok, szép munka.

Auróra azt hitte, hogy rosszul hall. Ő, ötöst írt? Jobbat, mint Barbara? Lehetetlen!

-Odaadom a dolgozatodat. – nyújtotta felé a tanárnő. –Szeretném, ha mindannyian példaként tekintenétek rá. A szorgalom, a kemény munka meghozta gyümölcsét. Büszke vagyok rád Auróra. Barbara, te pedig vehetnél pár matekleckét a barátnődtől.

Barbara vörös fejjel meredt a füzetére, de nem a melegtől volt vörös. Büszke volt arra, hogy ebben az egyben jobb volt Auróránál. Még, hogy Ő, aki több matematikaversenyt is megnyert már, vegyen leckét tőle? Ő?!

Az óra hátralévő részében a logaritmusról tanultak. Auróra aggódva figyelte barátnőjét, aki ökölbeszorított kézzel, elfehéredett ajkakkal bámult ki az ablakon.

-Még, hogy elrontottad! – támadt Aurórára kicsöngetés után. – Még, hogy semmit sem értesz!

-Nyugalom. Én sem értem ezt az egészet. – vallotta be Auróra.

-Ja, persze. – Barbara fogta a táskáját, majd magára hagyta barátnőjét.

-Tényleg nem tudom hogyan sikerülhetett! – kiáltotta utána Auróra.

A nap hátralévő részében nem is szóltak egymáshoz, tekintve, hogy Barbara rosszullétre hivatkozva hazament. Auróra nem értette barátnője viselkedését. Őt éppen annyira meglepte az osztályzat, mint Barbarát. Talán Barbara nem örülne a sikerének? Nem, az nem lehet. Bizonyára csak elkeseredett az egyes miatt. Auróra tudta, hogy Barbarának mennyire fontos ez a tárgy, így kezdte megérteni őt. Elvégre is, Auróra sem repesett az örömtől, amikor egyszer hármast írt történelemből. Akkor Barbara nyugtatgatta: van még idő kijavítani. Auróra is szívesen vigasztalta volna Barbarát, de erre barátnője nem adott lehetőséget.

4

Auróra amint hazaért rögtön felment az internetre és belépett az
msn-be . Döbbenten látta, hogy Barbara is fent van msn-en.
Barbee üzenete:
Szia! Képzeld, ma volt az első nyelvsulis angolom.

Auróra szívéről hatalmas kő gördült le, amikor észrevette, hogy Barbara írt neki. „Hála az égnek nem haragszik.” –gondolta

Rory üzenete:

Szia Barbee! Jobban vagy már?

A válasz azonnal érkezett:

Barbee üzenete:
Persze-persze, de most nem ez a fontos. Tudod kivel vagyok egy csoportban?

Auróra el sem tudta képzelni, hogy ki lehet az a személy, aki ennyire fontos Barbarának. Már épp írni készült, amikor fény derült a nagy titokra.

Barbee üzenete:

Hát a te szerelmetes hercegeddel!

Rory üzenete:

Bee, komolyan nem tudom, hogy kiről beszélsz…

Barbee üzenete:

Jaj, hány szerelmetes herceged van? Larion, ez a név mond valamit?

Mikor Auróra elolvasta a nevet szíve hevesen dobogni kezdett, érezte, hogy elönti a forróság.

Barbee üzenete:

Na, erre nem gondoltál, mi? Én is teljesen megdöbbentem! Érted, ülök szépen az első padban, erre megjelenik! Együtt leszek vele minden pénteken három hónapon keresztül!

Auróra bosszankodott magában, amiért ő nem jelentkezett a tanfolyamra. De hát valljuk be, egy olyan embernek, akinek felsőfokú angol nyelvvizsgája van semmi szüksége nyelviskolára. Mégis, ebben a helyzetben Auróra az angoltudását, melyre eddig nagyon büszke volt, most hátránynak érezte.

Barbee üzenete:

Ne félj, mindent el fogok mesélni róla!

Így is tett. Az elkövetkezendő hetekben Barbara másról sem beszélt, mint Larionról. Auróra eleinte élvezettel hallgatta az információáradatot, aztán egy idő után furcsállni kezdte, hogy barátnője miért mesél el mindent olyan részletesen. Még azt is elmondta, hogy a fiú mikor milyen ruhát viselt. Auróra gondolatai egyre zavarosabbak és sötétebbek lettek. Egyik nap azon kapta magát, hogy amikor a fiú ránézett, ő sértődötten elfordult.

-Valami baj van? – tudakolta Barbara.

-         Nem, nincs semmi! – felelte Auróra olyan duzzogó hangsúllyal, amin maga is meglepődött.

Barbara elégedetten hátradőlt az ülésen, majd a fiúra mosolygott. Auróra ezt már nem bírta tovább, felpattant és megnyomta a leszállásjelző gombot. A következő megállónál el is hagyta a buszt. Nem is sejtette, hogy barátnője, amint ő leszállt, maga mellé hívta Lariont.

„Istenem, mi ütött belém?-kérdezte magától Auróra – Örülnöm kellene, hogy Bee jóban van Larionnal, ehelyett úgy érzem, mintha elárultak volna…pedig, ha Barbara nem lenne, akkor szinte semmit sem tudnék Larionról. Igazából minden egyes információt Bee-nek köszönhetek, elégedettnek kellene lennem, de ha arra gondolok, hogy ő és egy másik lány, legyen a csaj akárki, jaj…felrobbanok! Megtudnám fojtani Barbarát, amiért rámosolygott! És meg tudnám ölni Lariont, amiért visszamosolygott! Ha Barbi tetszik neki, akkor miért nem hagy békén, miért néz rám? Ha a barátnőm kell neki, akkor miért foglalkozik velem? Miért kínoz? Miért nem hagy végre békén? Jaj, azt hiszem…ó, nem! Azt hiszem, féltékeny vagyok a saját barátnőmre! Te jó ég! Hiszen Barbara csak segíteni akar! Hisz megígérte, ez a terv része! Ő összebarátkozik Larionnal, aztán bemutat neki és onnantól kezdve minden csak rajta és rajtam múlik majd. Istenem, mekkora idióta vagyok! – itt elmosolyodott – Hisz Bee csak segíteni akar! Ő olyan, mint Cupidó!”

5

Hát ez a Cupidó csak nem mutatta be Larionnak! Auróra egyre türelmetlenebbül várta a napot, amikor barátnője karon ragadja és Larion elé vezeti. „ Ő a legjobb barátnőm, Auróra” és akkor ő majd a fiú szemébe fog nézni úgy, ahogy azelőtt még soha, és kimondja az ilyen helyzetben leghelyénvalóbb szót: „Örvendek” Larion pedig, ahogy Auróra áhította, rámosolyog majd, nem azzal a baráti vigyorral, amellyel Barbarát szokta megajándékozni, hanem azzal a filmekből már jól ismert mosollyal, ami azzal a pillantással jár együtt, amely kifejez mindent. Mindent. A szó szoros értelmében Mindent. Emellett a tekintet mellett nincs szükség magyarázatra, hasztalan minden szó, hisz ez elmesél MINDENT. Auróra nem vágyott másra, csak arra, hogy Pető Larion egyszer végre valahára bevallja szerelmét. Nem a klasszikus szerelmi vallomást áhította, hanem azt a pillantást. Hogy a fiú úgy nézzen rá.
De, ahogy a bemutatást, ezt is hiába várta. Barbara eleinte azzal csitította barátnőjét, hogy még nincsenek olyan viszonyban Larionnal, aztán amikor látta Auróra vészjósló arckifejezését, elárult egy titkot.

-De mit is mondott pontosan? – faggatta Auróra

-Azt, hogy te egy helyes csaj vagy.- felelte Barbara – Azt is mondta, hogy szimpatikus vagy neki.

Auróra nem akart hinni a füleinek. Majd, miután meggyőződött róla, hogy nem álmodik, örömében Barbara nyakába ugrott.

-Jól van, jól van! – Barbara kis híján megfulladt az öleléstől. – Na látod megy ez, mint a karikacsapás! Hamarosan majd odamegy hozzád.

-De, ha nem mutatsz be neki, akkor tutira nem mer majd hozzám szólni! – Auróra kétségbeesetten ült le egy padra.

-Jaj, dehogynem! – legyintett Barbara. –Hidd el, ő az a fajta srác, aki megszerzi amit akar, és én úgy vettem ki a szavaiból, hogy téged nagyon szeretne megismerni. Bízz bennem, Róri!

-De ha bemutatnál neki… - Auróra könyörögve pillantott fel barátnőjére.

-Akkor annyira zavarban lenne, hogy egy árva szót sem szólna és azt hinné, hogy tök cikinek tartod őt. Ugye nem akarod, hogy többé rád se merjen nézni? Ugye nem? – Barbara jelentőségteljesen nézett Aurórára

-Nem, hát persze, hogy nem. – felelte a lány kis habozás után

-Akkor hallgass rám és várd meg míg közelít majd. Hamarosan egy pár lesztek! Higgy nekem! – zárta le a témát Barbara.

Volt egy dolog amihez , a matematikán kívül, Takács Barbara nagyon értett, ez a meggyőzés volt. Mindig elérte azt, hogy a többiek neki adjanak igazat. Minden helyzetből győztesként jött ki, addig csűrte-csavarta a dolgokat, míg a maga javára nem fordította őket. Kitűnően tudta mozgatni a szálakat.
Auróra nagyon boldog volt aznap, és ezt a tökéletes hangulatot Barbarának köszönhette, az ő legeslegjobb barátnőjének, aki már hetek óta azon fáradozik, hogy segítsen neki és Larionnak. Kimondhatatlanul hálás volt ezért az önfeláldozó viselkedésért. Valahányszor eszébe jutott, hogy Barbara, ahelyett, hogy a saját boldogságával foglalkozna neki segít teljes mellbedobással, könnyek fátyolosították el a szemét. Meg is mondta barátnőjének, hogy ő nem várja el tőle ezt a nagy segítséget.

-Ugyanmár! Hisz testvéremként szeretlek!- felelte Barbara, amikor csak Auróra szóba hozta ezt a témát. –Te ugyanígy megtennéd értem. Meghát nem nézhettem tovább tétlenül, ahogy ti ketten bénáskodtok.

Auróra elnevette magát, majd ismét Barbara nyakába ugrott. Azután arra gondolt, hogy mekkora szerencséje van, hogy olyan barát áll mellette, mint Barbara.

6

Pető Larion azok közé az emberek közé tartozott, akik nem szerették a meglepetéseket. Egész életét tudatosan építette fel, mindig tudta mire számíthat. Mind a tanulásban, mind a magánéletben fel volt készülve minden eshetőségre. Amikor megírt egy dolgozatot rögtön tudta, hogy milyen jegyet fog rá kapni. Nem is tévedett még soha. Pár hónappal ezelőtt, amikor megpillantotta Aurórát, elhatározta, hogy ez a lány kell neki. Mindent meg is tett ennek érdekében, jeleket küldött a lány felé, aki, úgy tűnt, észrevette őket. Egyetlen egy oka volt annak, hogy Pető Larion nem szólította le a lányt, ez a meglepetéstől való elzárkózás volt.  Larion szinte semmit sem tudott erről a gesztenyeszemű lányról, ezért nem közeledett felé szavakkal. Larion mindig biztosra ment. Rengeteget törte a fejét, hogy hogyan ismerhetné meg Aurórát anélkül, hogy beszélnie kellene vele. A véletlen sietett a segítségére. Hálás volt az égnek, amikor meglátta Barbarát. Eldöntötte, hogy összebarátkozik vele, majd kifaggatja Auróráról, hiszen ha valaki ismerte a lányt, akkor az Barbara volt.

Larion üzenete:

És a sport?

Barbee üzenete:

Áh, Róri meg a sport két külön világ!

Larion üzenete:

Úgy rémlik, mintha röplabdázna…

Barbee üzenete:

Igazából csak azért jár edzésekre, hogy ne maradjon el tőlem. Róri szeret mindenből kitűnni. Egyébként nem csinál semmit sem. Az edző csak azért tűri meg, nehogy hisztizzen.

Larion üzenete:

Hisztis? Nem gondoltam volna.

Barbee üzenete:

Hát igen, olyan kis angyalnak látszik, de ez csak álca. Igazából egy hisztérika!

Larion döbbenten meredt a képernyőre. Pár percig meg sem tudott „szólalni”

Barbee üzenete:

Emlékezz csak, a múltkor is milyen duzzogva szállt le a buszról.

Larion rögtön maga előtt látta a jelenetet.

Larion üzenete:

Ha ilyen kibírhatatlan, akkor miért vagy vele? Tudod, fura, hogy valaki így beszéljen a barátjáról.

Barbee üzenete:

Igazad van, de kérlek hallgass meg! Tudod, Auróra igazi puncsos diák, a tanárok kedvence. Mindenki kerüli az osztályban, egyedül én vagyok vele. Tudod, óvodában még kedves volt, mi akkor barátkoztunk össze. Most pedig ki nem állhatom, de nem hagyhatom ott, mert elintézné, hogy rossz jegyeket kapjak. Meg van a hatalma hozzá. Értsd meg, félek tőle!

A fiúnak többször el kellett olvasnia az üzenetet, mire felfogta a szavak jelentését. Aztán egy kis hang a fejében azt mondta, hogy Barbara nem mond igazat. „Jobban tenném, ha beszélnék Aurórával. – gondolta – Lehet, hogy Barbara féltékeny rá, nem lennék meglepve. Auróra biztos nem ilyen förtelmes!”

Larion üzenete:

És a fiúk? Velük hogy áll?

Barbee üzenete:

Tudod, Auróra önmagán kívül senkit sem szeret. Igazából abban reménykedek, hogy feltűnik a színen egy srác, akiért nagyon odalesz majd és ez a szerelem meg fogja változtatni.

Larion üzenete:

És ez a fiú nem jelent még meg?

Barbee üzenete:

Sajnos még nem. Nincs egy fiú sem, aki érdekelné őt. Egy sem.

Larionban egy világ omlott össze. Soha életében nem érzett ehhez hasonlót, azt sem tudta milyen csalódni valakiben vagy valamiben. Még sohasem csapták be a megérzései. Azt hitte, hogy Auróra szintén szimpatizál vele. Azt tudta nagyon jól, hogy számára fontos a lány, úgy vette észre, hogy Aurórának is tetszik ő. Hányszor tűnt úgy, hogy a lány elpirul, amikor ő ránéz, hányszor érzett diadalmat, amikor azt látta, hogy Auróra zavarban van a közeledése miatt. Teljesen biztos volt abban, hogy ez a kedves teremtés szereti őt. Tévedett. Először kóstolt bele a csalódás érzésébe és az íz nem tetszett neki. Nagyon nem. Ostobának, de mindenekelőtt gyengének érezte magát, amiért hagyta, hogy becsapják. Soha nem tapasztalt hasonló, mindent leromboló érzést. Pető Larion, aki egész életében jövője minden mozzanatát előre látta, ő, aki gyűlölte a meglepetéseket, ő, aki a magabiztosság mintaképe volt, most értetlenül állt a dolgok előtt. Nem is tudta ép ésszel felérni, hogyan is történhetett meg mindez vele. Tehetetlenül állt az események között, amikor cselekednie kellett volna. Ahogy egyre jobban érezte a csalódás keserű ízét, egyre kevésbé vonzódott a lányhoz. Egyszercsak azon kapta magát, hogy nagy vihar dúl a lelkében, és ennek a háborúnak a neve: HARAG.

Elhatározta, hogy büszkesége romjain új várat épít majd, olyat, amelynek falai meg fogják védeni a meglepetésektől. Pető Larion ezek után még jobban gyűlölte a váratlan eseményeket. Eldöntötte, hogy mindenféle előre nem látható történésnek hátat fog fordítani. Soha többé nem lesz balek.

7

Másnap Auróra egész reggelét a tükör előtt töltötte, a legjobb formáját akarta nyújtani, mikor végre találkozik Larionnal.

-Hűha! Úgy festesz, mint Emma Watson a Cartier Polo Day-en, leszámítva a tűzpiros rúzst. –kiáltott fel Karina, amikor Auróra lejött az emeletről. – Nagyon jól áll neked ez a fehér szoknya!

-Köszi, Karina. –mosolyodott el Auróra – Szerinted tetszeni fog neki ez a kis stílusváltás?

-Kis stílusváltás?! – nevette el magát nővére. –Ez gyökeres változtatás! Eddig sportos voltál, most pedig igazi nő vagy!

Auróra kissé elbizonytalanodott, majd ismét mosolygott.

-Kívánj szerencséd. – mondta Karinának.

-Szorítok neked, sok szerencsét! – Karina bátorításképp rákacsintott testvérére.

Auróra kilépett az ajtón és elindult a buszmegállóba. Ahogy közeledett, úgy szegeződtek rá a pillantások. Elégedetten nyugtázta, hogy a fiúk csodálva, a lányok irigykedve nézték őt. Elővette legkecsesebb mozgását és leghódítóbb mosolyát. Úgy vette észre, hogy Larionnak elakadt a lélegzete egy pillanatra, majd közömbösen elfordult a lány nem kis döbbenetére. Auróra egy perc töredéke alatt a legmagasabb boldogságból a legmélyebb bánatba zuhant.

Larionnak nagyon tetszett Auróra azon a reggelen. Elbűvölte a lány kecses mozgása, megigézte csábos mosolya. Úgy érezte, hogy erős sodrásba került, s nincs megállás, vészesen közeledik a lány felé. Megbabonázva meredt a lányra, majd azon kapta magát, hogy oda akar menni hozzá. Ekkor újra eszébe jutottak Barbara szavai:”Nincs egy fiú sem, aki érdekelné őt. Egy sem” A varázs megtört. Lariont ismét a nyolckarú szörnyeteg, a harag kerítette hatalmába. Mérges volt magára, amiért kis híján újra kimutatta érzelmeit, haragudott Aurórára, amiért olyan tökéletes volt aznap reggel, és végső soron harcban állt az egész világgal. Ezért vett erőt magán és próbált ridegnek látszani.

Sikerült neki, Auróra teljesen kétségbeesett.

-Azt mondtad tetszem neki! – tett szemrehányást Barbarának, már az iskolában.

-         Így is volt! Nem tudom, mi üthetett belé. – tárta szét a karjait Barbara.
–Én nem értem!- Auróra szeméből patakokban hullottak a könnyek. – Egy…egy…percre úgy láttam… úgy láttam… - Auróra kifújta az orrát. - …úgy láttam, mintha tetszett volna neki.

-         Hülye ez a gyerek, ne foglalkozz vele! Akinek ez a ruha nem jön be- itt Barbara irigykedő pillantást vetett a fehér ruhakölteményre- az azt sem érdemli meg, hogy ránézz!

Auróra pár percig még szipogott egy kicsit, majd letörölte a könnycseppeket az arcáról. Végül megrázta magát és felpattant.

-Elég volt ebből! – jelentette ki fájdalmas határozottsággal. – Többé nem fogok ránézni. Ha legközelebb látom, már nem figyelek rá. Úgy teszek, mintha levegő lenne! Elég volt belőle. ELÉG!

Barbara együttérzően bólogatott. Miután Auróra elment a mosdóba, hogy megmossa az arcát, önelégülten hátradőlt és ördögien mosolygott.

Az elkövetkezendő napokban Auróra csak egy dologgal foglalkozott: a tanulással. Még a matekóráknak is örült, mert lekötötték a figyelmét és így nem gondolt olyan haszontalanságokra, mint Pető Larion. Auróra minden délután késő estig tanult, amikor pedig edzésen volt, akkor beleadott apait-anyait, s holtfáradtan dőlt le aludni. A jegyei folyamatosan javultak, tanárai nem győzték dicsérni. A röplabdában is rohamosan fejlődött, az edzője biztosította róla, hogy ha így halad, jövő évtől a haladó csapatban fog játszani. Auróra boldog volt, legalábbis azt hitte, hogy az.

 Csupán két ember volt, aki nem nézte jó szemmel a lány ténykedését: a nővére és a barátnője.
Karina aggódva figyelte húgát. Tudta, hogy valami nagy baj történt, de nem tudta kideríteni, hogy mi. Azt sejtette, hogy Auróra tanulásba menekülésének köze van Pető Larionhoz, de akárhányszor kérdezte, hogy „Mi újság Larionnal?” Auróra kurtán annyit bökött oda: „Semmi”. Karina attól tartott, hogy Auróra túlhajtja magát. Az sem tetszett neki, hogy a máskor cserfes és vidám húga, már jó ideje komor és hallgatag lett. Máskor tőle zengett a ház, most szavát sem lehetett hallani.

Barbarának nagyon nem tetszett, hogy barátnője jobban tanul, jobban sportol, mint ő. Még sosem fordult elő az, hogy az egyetlen ötös matekdolgozatot Auróra írta volna. Barbara egyre jobban gyűlölte Aurórát. Egy valami vigasztalta: a tudat, hogy Auróra még mindig szerelmes Larionba, a fiúba, akivel ő egyre jobb kapcsolatot ápolt. Elégedettségre sarkallta a gondolat, hogy amíg Auróra csak sóhajtozik Larion után, addig ő folyamatosan beszélget vele. Amikor arra gondolt, hogy legyőzte Aurórát, ördögien elmosolyodott.

Auróra egyre jobban furcsállotta barátnője viselkedését, tudniillik Barbarának mindig valamilyen dolga akadt iskola után. Edzésekre se járt már, msn-en sem lehetett kapcsolatba lépni vele. Auróra akárhányszor megkérdezte tőle, hogy mi tennivalója akadt, Barbara örökösen a házimunkát hozta fel ürügynek. „ Segítenem kell anyunak főzni!” , „Ki kell takarítanom a szobámat!”  Auróra kezdte azt érezni, hogy barátnője elhanyagolja őt. Nem értette az okát. „Talán csináltam valami rosszat? – tépelődött magában. – Lehet, hogy az utóbbi időben kellemetlen, sőt unalmas lett volna a társaságom? Jaj, biztos kibírhatatlan voltam! Bizonyára elege van a gondjaimból. Tutira kiült az arcomra, hogy rossz kedvem van, még ha nem is mondtam. Én leszek a hibás, ha elvesztem a legjobb barátnőmet!”

8

Elérkezett az utolsó tanítási hét. Auróra izgatottan várta, hogy megkapja-e a négyest matematikából. A második félév jegyei alapján kitűnő volt, de az első félévben elégségesre állt.  Auróra reménykedett a tanárnő jóindulatában, hiszen rengeteget javított és órákon is aktívan dolgozott.

-Nos, remélem, hogy mindenki egyetért majd a döntésemmel. – nézett az osztályra a tanárnő. – Egy ember érdemli meg az ötöst év végén. Egy ember van köztetek, aki szorgalmasan tanult és órákon is dolgozott, ahogy az elvárható.

Barbara már előre mosolygott.

-Ez az ember, pedig Auróra. – jelentette ki a tanárnő

Auróra még sosem döbbent meg ennyire, ahogyan Barbara sem. Azt is csak titkon remélte, hogy négyest kap, nemhogy ötöst!

Ez azt jelenti, hogy ő a legjobb matekos az egész osztályban.

-         Nyílván igazat adtok nekem. Auróra rengeteget javított és én a szorgalmat nagyon sokra értékelem. Csak így tovább Auróra! – itt rákacsintott a lányra. – Ti pedig példát vehettek róla!

Az osztálytársak többsége gratulált Aurórának, mindenki jogosnak tartotta az ítéletet, mindenki, kivéve Barbarát. Magába roskadva ült a sarokban, s közben egyre sötétedő pillantással meredt a parkettára. Hogy tehette ezt vele a legjobb barátnője, hogyan? Milyen önző és áruló lány ez az Auróra! Milyen áruló! A tanárnő is milyen igazságtalan! Hogyan kaphatott Auróra jobbat, mikor neki jobb jegyei voltak? Micsoda igazságtalanság!

-Suli után ráérsz? – kérdezte tőle magyar órán Auróra.

-Sajnos haza kell sietnem takarítani. – füllentett Barbara.

-Akkor mehetnénk együtt busszal. – vetette fel Auróra.

-Apu jön értem. – vágta ki magát Barbara.

Auróra kimondhatatlanul csalódott volt. Tisztázni szerette volna a matekjegyet barátnőjével. Nem akarta, hogy ez az incidens a barátságukba kerüljön. Mindennél fontosabb volt számára Barbara, nem akarta elveszíteni. El is határozta, hogy újra a régi lesz. Elég erőt érzett ehhez magában, hisz már túltette magát Larionon. Az a zöldszemű fiú már a múlté!

Tévedett.

-Jaj, bocsánat! – Auróra annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre, hogy nekiment valakinek az iskolaajtóban.

-Semmi probléma. – felelte a valaki.

Auróra nagyon védtelennek érezte magát, amikor abba az ismerős zöld szempárba nézett. Igen, Pető Larion állt előtte. Pár másodpercig mozdulatlanul nézték egymást, majd a fiú bement az iskolába.

Auróra el sem tudta képzelni, hogy mi járatban lehet a fiú. Viszont ez a találkozás rádöbbentette, hogy mennyire rossz úton járt eddig. Rájött, hogy homokba dugta a fejét. Már tudta, hogy mire van szüksége. Csak azt akarta mondani Larionnak, hogy „megpróbáltalak levegőnek nézni, de rájöttem, hogy levegő nélkül nem tudok élni!” Micsoda bolond volt, hogy az elmúlt hetekben hátat fordított a fiúnak! Abban reménykedett, hogy talán még volt esély, egy halvány kis reménysugár.

Azért nem hagyta nyugodni a fiú érkezésének rejtélye. Ezért úgy döntött, hogy leül egy padra és megvárja, amíg a fiú kijön az iskolából. Még az is lehet, hogy akkor odamegy hozzá…

Nem kellett soká várakoznia. Hamarosan megjelent Larion egy barna lány társaságában, kézen fogva. Auróra keserűen mosolyodott el. „Hát talált mást. Milyen szerencsés lány!” Ahogy közelebb értek Auróra teljesen megdermedt: Larion barátnője Barbara volt! De nem ez okozta a legnagyobb meglepetést, hanem az, hogy amikor Barbara észrevette a lányt, átölelte Lariont és úgy nézett Aurórára, hogy az mindent megértett. „Látod, mindig elérem, amit akarok!”
Auróra rögtön felhívta a nővérét, hogy azonnal jöjjön érte. (Karinának már három éve volt jogosítványa)

Karina hiába próbálta kihúzni Aurórából, hogy mi történt, ő egy szót sem szólt.

Otthon felbaktatott a szobájába és bekapcsolta a rádiót. Próbálta elterelni a gondolatait. Minden álma úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Egy másodperc alatt, csendesen. Auróra úgy érezte, mintha a szívéből téptek volna ki egy darabot. Annyira fájt neki Larion és Barbara elvesztése, hogy sírni sem volt ereje. Teljesen üresnek érezte magát. Aztán egyszercsak megütötték fülét a jól ismert dallamok, majd a lágy énekhang:

„I thought you were my best friend

 I thought we’d be together to the end

 You’re not the girl I once knew
 Tell me where she is cause she’s not you

                .     .     .

 Jealousy, jealousy, jealousy

  Is such an evil thing

  To watch someone have
 Jealousy, jealousy, jealousy
 Nobody wins when you’re full of envy”

Auróra ekkor döbbent rá, hogy Karinának mennyire igaza volt. Hanyatdőlt az ágyán és hagyta, hogy arcát eláztassák a könnyek.